Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Kvassay Judit: 16. századi vastárgyak a középkori Mihon faluból

164 Kvassay Judit tudással rendelkező központokban készült, kereskedelmi árunak írnak le. Szekérvasalások szintén nagy számban fordulnak elő a későközépkori leletek között. A vastag pántból készült, egyik oldalán szélesebbre kalapált részből és a belekapcsolódó láncszemből álló vasalásból azonban már jóval kevesebb példány került elő. Mindössze az egyik csepelyi házból (KOVALOVSZKI 1969, 36. kép), a kisnánai (MÜLLER 1982, 494. tétel) és az ozorai várból (FELD-GERELYES-GERE-GYÜRKY-TAMÁSI 1989, 202, 21. kép 4.), valamint a Csongrád-bokrosi (SIMON 1980-81, 85, 89, 1 Lábra, V. t. 1-3.) és a törökszentmiklósi vaseszközleletből (KOVÁCS 1990, 242, 4. kép 4, 5. kép 3.) ismert egy-egy hasonló példány. Valamennyinek közös vonása, hogy a meghajlított vaspánt szélesebbre kalapált része 5-6, a másik 1-2 cm széles, az így kialakított tag kb. 10 cm hosszú. Alakja ovális (Ozora, Csongrád-Bokros, Törökszentmiklós) vagy körte alakú (Csepely, Kisnána és a lelőhelyünkön előkerült darab). A belefűzött láncszem többnyire kerek, és átmérője kb. kétharmada a pánt-rész hosszúságának. A lelőhelyünkön előkerült vasalás a hasonló daraboktól annyiban tér el, hogy pántrésze hosszabb, és a belefűzött láncszem szintén körte alakúra hajlított. Ezt a tárgytípust közlőik változatos megnevezésekkel illetik: A csepelyi darab mint szekérvasalás szerepel, a rendeltetés közelebbi meghatározása nélkül. A kisnánai - hiányos, karika nélküli - lelet leírásában az áll, hogy „a kisefát erősítették vele a felhérchez". A Csongrád-bokrosi és az ozorai példányt hámfavasalásnak nevezik. A törökszentmiklósi vaseszközleletben talált darab „tézslavasalás és karika" megnevezéssel került leírásra. A különféle megnevezések mind olyan vasalásokat takarnak, amelyek segítségével a vonójószág igáját a járműhöz rögzítették. Az itteni lelet esetében a hámfavasalás meghatározást vélem a legvalószínűbbnek. Ugyanis mellette hevedercsatok kerültek elő, amelyek ló igába fogására utalnak. A tézsla viszont az ökörfogat tartozéka. A kisefa pedig több ló jármű elé kötésének eszköze, amelyhez több ilyen alakú vasalás is tartozott. A fent említett leletek kormeghatározása a 15-16. század fordulójától (Csepely) a 17-18. század fordulójáig (Törökszentmiklós) mozog, ami jól mutatja, hogy mint az egyszerű, de célszerű kialakítású használati tárgyakat általában, ezt a vasalás-típust is változatlan formában készítették a későközépkor folyamán. Sütőrostélyról - ásatási anyagban - a kereki Fehérkő vár feltárása kapcsán tesznek említést (KOPPÁNYSÁGI 1967, 25.). A „pecsenyesütő rostély töredékedként leírt leletnek azonban nincs nyoma a keszthelyi múzeumban. A magyarországi 16-17. századi leltárakban elvétve soroltak fel a konyhai eszközök közt vas sütőrostélyokat, többnyire nyárssal együtt (RADVÁNSZKY 1879 II. 51, 61, 115, 136.). Erdélyben, ahol a nyitott tűzhely használata elterjedtebb volt, a 17. századi leltárakban jóval gyakrabban vettek számba sütőrostélyt (B. NAGY 1973, 57, 65, 80 stb.). A leltározók ennek az egyszerű felszerelési tárgynak alakját - ami számukra magától értetődő lehetett - nem részletezték. Középkori német és olasz ábrázolásokon viszont gyakran szerepelnek az egyszerű rács kiképzésű rostélyok, amelyeken halat, vagy kolbászra emlékeztető ételt sütnek, a nyitott tűzhely szélére húzott parázs felett. A középkori konyhát (berendezés, használati eszközök, receptek) bemutató könyv szerzője megjegyzi, hogy ennek az egyszerű, széles körben elterjedt konyhai eszköznek egyetlen, hitelesen keltezhető példánya sem maradt fenn (BENKER 1987, 42, Abb. 97, 110, 115.). A mihoni rostélynál a nyél a rövidebb oldal közepéhez illeszkedett, ami az ábrázolások szerint ritkábban alkalmazott megoldás volt. A másik eltérés, hogy az egyszerű rácsozatot itt bonyolultabb geometriai minta váltja fel. A rostély a szabad tűzhelyek tipikus sütőeszköze. A Csesztreg-mihomi vasleletek közül kiemelkedik a két gyertyatartó. A világítás történetével foglalkozó kutatások megállapították, hogy a gyertya előállításának magas költsége miatt csak lassan terjedt el használata, és sokáig a legrangosabbak, leggazdagabbak luxusának számított a középkor folyamán (HEMPEL 1991, 41, HOLL 1992, 61.). Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi, 15-16. századi, bronzból öntött vagy domborított gyertyatartók várak, királyi paloták és kolostorok ásatásaiból származnak (HOLL 1992, 61. és 88. 127. Íj., FELD-GERELYES-GERE-G YÜRKY-TAMÁSI 1989, 202.). A magyarországi 16-17. századi leltárakban elsősorban a gazdagságot mutató, ezüst és aranyozott ezüst gyertyatartókat vették számba (RADVÁNSZKY 1879 II. 93, 121, 138, 140, 142, 172-173, 244-245, 264.), de feljegyezték a rézből és ónból készített darabokat is (RADVÁNSZKY 1879 II. 25, 51, 59, 69, 113, 137, 185, 205.). Vas gyertyatartót mindössze egyetlen helyen, a bazini vár 1568-ban készült leltárában említenek (RADVÁNSZKY 1879 II. 60.). A középkori ásatások leletanyagából ismert, agyagból formált gyertyatartók száma is csekély (HOLL-PARÁDI 1982a, 192-193, 14. ábra, SIKLÓSI 1987, belső borító). A vasból készült gyertyatartók Nyugat-Európában már a 14. században feltűntek, de csak a kovácsolás technikájának tökéletesedésével, a 17. században terjedtek el széles körben. A paraszti és a polgári háztartásokban a sárgaréz után a vas volt a gyertyatartók leggyakoribb anyaga (BAUR 1977, 12.) A kétkarú, rögzített foglalatos gyertyatartók megjelenése a 15. századra tehető (BAUR 1977, 32, Abb. 55.). Az egyszerű, kétkarú, rögzített foglalatos gyertyatartók előfutára lehetett az, a templomi kegyképek előtt, a hívek fogadalmi gyertyái számára felállított típus, ahol egymás fölött helyezkedett el két kar (BAUR 1977, 21.). Ilyen példány ismert a felsőbüki román templomból (BUNKER 1909, 394, 393. 2. kép) és valószínűleg ilyen töredéke található a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjte-