Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Szőke Béla Miklós: Egy avar kori indavirág (Késő avar kori övgarnitúra Zalaegerszeg–Ola, Új kaszárnya területéről)

116 Szőke Béla Miklós merpajzs alakú véreteket már csak a vésett-poncolt technikával kivitelezett virággal díszíti. 4) A csatokon és lószerszámdíszeken az indavirágos kompozíciónak szinte kizárólag csak a mélyített hátterű, kisalföldi változatát találjuk meg, ami a csatokon ráadásul - az egymástól távoli előfordulások ellenére is - feltűnően hasonló kivitelben bukkan fel. Kitekintés Jelen tanulmány elsődleges célja az volt, hogy a tárgyalt motívumok avar környezeten belüli párhuzamait megkeresse és rendszerezze. Ennek eredménye, hogy e motívumok „fejlődése" meglehetősen statikus, úgy látszik, nincs is hagyományos értelemben vett fejlődés, csak jól-rosszul sikerült másolás. Ezt legszemléletesebben az indavirág motívum rendszerezése bizonyítja. Az indavirág már legkorábbi megjelenésekor, a 7. század utolsó évtizedeiben rendelkezik mindazon jegyekkel, amelyek a korszak végéig jellemzik. Az övdíszeken csak néhány, nem túl nagy leleménnyel összeállított kompozíció variálódik, és inkább a kivitel minősége, mint a motívum szerkezete változik. Az indavirág kárpát-medencei továbbélésének bizonyítékai az ún. morva lemezgombok, amelyeken ugyancsak előszeretettel alkalmazták az egyértelműen a késő avar korba visszanyúló virágmotívumot (SZŐKE 1960), amint azt a motívum variációinak nagy száma is jelzi (DOSTÁL 1966. 12. ábra, 17-30). Kérdés, mennyire ezek hatására formálódott, s mennyire a Karolingrenaissance antik előképekhez visszanyúló törekvés a Stará Koufim 55. sírban talált, öntött ezüst lándzsapapucsának (SOLLE 1966. 11. ábra. 7, XXIII. tábla), vagy ugyanezen lelőhely 120. sír sarkantyú-garnitúrújának arany lemezes rátétének poncolt háttérből kiemelkedő indadíszítése (и.о. XXV. tábla La). Mivel ezek a tárgyak közvetlen importként a Karoling-birodalomból kerültek cseh földre, nyilvánvalóan az utóbbi feltevés áll közelebb az igazsághoz. Motívumvizsgálatunk szempontjából ez azért különösen jelentős, mert visszamenőleg is igazolja, hogy az avar emlékeken feltűnő indamotívum sokkal valószínűbben ugyanabból a késő antik mintakincsből származik, mint amiből jó száz évvel később a Karoling-birodalom új stílust teremtő művészei is merítettek. Annak illusztrálásához, hogy az indavirág milyen szoros szálakkal kötődik a késő antik Mediterraneumhoz (RIEGL 1964

3

, főleg 264 skk.) legyen elegendő pl. a ravennai Galla Piacidia mauzóleum (440 k.), vagy ugyanott a S. Vitale (526-547) presbyteriumának mozaikdíszeire utalni (TALBOT-RICE 1964, 113, 133-135. képek). A fejlődési sor végén pedig ott találjuk az újabban 1000 tájára keltezett besztereci szenteltvíztartót (HAMPEL 1903. 436-438), ami Kiss Etele szerint „egy jelentős bizánci, esetleg balkáni műhely alkotása" (KISS E. 1996. 220). Ennek az aspersoriumnak a felső felét (17. kép 2) díszítő virágos indák levélstílusa, a nyitott médaillon és a belülről induló, kifelé hajló kacsok esetében felvetődik, hogy ezek a vonások a bizánci ornamentikának egyik sajátos stíluscsoportjára jellemzőek, amely közép-ázsiai előzményekhez állhatott közelebb, és ami a stílus esetleges távol-keleti összetevőire utalhat (KISS E. 1996, 215; KISS E. 1999, 311-312) Az indavirág nagyjából a kárpát-medencei megjelenéssel egy időben, bár még inkább szőlőlevélre emlékeztető megfogalmazásban, közép-ázsiai öntött bronz véreteken is feltűnik (WERNER 1968, 1. ábra. 1.3), a 8.9. században pedig már klasszikus formában az óhakasz Kopenszki csaatasz heraldikusan szembefordított madárpárokkal díszített arany táljának poncolt háttérből kiemelkedő növényi motívumaként (PLETNOVA 1981. 29. rajz) bukkan fel. Ugyancsak a 8.-9. század emléke egy tibeti aranyozott ezüst tál (17. kép 1), aminek térkitöltő növényi ornamentikája szinte kizárólag a fent tárgyalt indavirágban végződő indákból és egymáson átbújó kacsokból szerkesztett. Kivitelének laposrelief-típusa (champlevé-technika) a szaszanida kor perzsa ezüstművességére jellemző, de az aranyfüst alkalmazása és a perem durva kivitele Perzsia és Közép-Ázsia határain kívüli területre utalja a készítés helyét (SEIPEL 1999, 89-90, Kat. Nr. 49). Ebből a korból való a Plehanovában és Afanaszjevóhan talált füles csésze is, ami mind formájában, mind pedig díszítésében Tokharisztán, Szogdia és a T'ang dinasztiabeli Kína kora középkori fémedényeivel rokon (GYLLENSVÀRD 1958, 77-80. ábrák, más összefüggésben: KISS E. 1996, 214-215, 8. ábra, KISS E. 1999, 311-312, 16-17. ábrák). A T'ang-kori ötvöstárgyon és a korai tibeti ezüstművesség kevés hiteles emlékeinek egyikén feltűnő indavirágos motívum azonban legjobb esetben is csak kortársa a Kárpát-medencében ekkor már ugyancsak alkalmazott díszítésnek, a direkt keleti eredeztetés ezért - bármennyire csábító - egyelőre nem bizonyítható. Sőt amikor Horváth Tibor a hármas levelek vezető szerepét szaszanida—posztszaszanida befolyásra vezette vissza, éppenséggel úgy fogalmazott, hogy ez a motívum a nagyszentmiklósi kincs műhelyének hatására terjedt el a Kárpát-medencéből Dél-Oroszországban és onnan tovább, keletre. Mivel pedig a honfoglaló magyarság fémművessége, mint dél-oroszországi eredetű, szintén ebből a forrásból merített, nem véletlen, hogy „a tarsolylemezek és az egyéb, ebbe a csoportba tartozó emlékek ezt a hármas levélelemet kombinálják: a két szélső sziromlevelet tagolják, újabb leveleket fűznek a virágsziromba, stb." (HORVÁTH 1935. 121). S néhány honfoglalás-kori emléknél, mint pl. a Szered (Sered') I. temető 1/57. sírjának övveretein feltűnő indavirágnál (TOCIK 1968, XLI. tábla 1-24) valóban nehezen tagadható le ilyen jellegű, közvetlenebb kapcsolat. Az indavirág avar környezetben való megjelenését segíthet megérteni, ha a történeti eseményekre is figye-