Zalai Múzeum 10. 50 éves a Zalaegerszegi Göcseji Múzeum (Zalaegerszeg, 2001)

Szőke Béla Miklós: Egy avar kori indavirág (Késő avar kori övgarnitúra Zalaegerszeg–Ola, Új kaszárnya területéről)

Egy avar kori indavirág 111 csak érintőlegesen, a nagyszentmiklósi kincs díszítőrendszerével kapcsolatban foglalkozott. Ezt követően behatóbban újra Szőke Béla kísérelte meg rendszerezni őket, amikor a „nagymorva díszgombokat" bizánci elemekkel gazdagodott nomád fémmüves termékeknek értelmezve (SZŐKE 1960, 76) díszítő elemeik előzményeit a késő avar fémművességből gyökereztette és a nagyszentmiklósi kincslelet köréhez kötötte őket (и.о. 81). A liliomdísz és az „életfa"-motívum mellett a harmadikjellemző növényi dísz az indavirág. Meghatározásában azonban a három- vagy négyrészes virág alsó két levélkéje már nem tartozott a virághoz. Bár a rendszerezés szempontjai és terminus technikusai eltérőek, Hampel és Szőke szerint is a késő avar kori növényi díszek között a laposinda után legelterjedtebb az - egyszerűség kedvéért röviden - indavirágnak nevezett motívum. Az indavirág klasszikus esetben két szélesen kinyíló, holdsarló alakú levélkéből (^csészelevélből), e felett pedig egy háromszög alakú mezőt (=vackot) szabadon hagyó, ívesen hajló hármas tagolású levélből (=sziromlevélből) áll. Az indavirágot az esetek többségében nem magában, hanem a vele szerves egységet alkotó hordozójával, egy hullámos indával (Wellenranke RIEGL 1964

3

, 276) együtt ábrázolják. Ilyenkor az anyaágról kör vagy ovális alakban lehajló kacs gyakran „átbújik" az inda szára alatt. Jellegzetesség még - ahogy erre Hampel, majd Szőke ugyancsak utalt -, hogy az alapmotívum néhány esetben variálódik más növényi díszítéssel, szőlőfürtös, palmettadíszes, liliomos, „életfa"jellegü stb. motívummal. Az indavirág legkorábbi előfordulása Kiskőrös-Vágóhíd IX. sírból ismert (LÁSZLÓ 1955, 30, VIII. tábla 1). Az ívelt oldalú, hegyben végződő ezüstlemez nagyszíjvégen (7. tábla 1) apró poncokkal hangsúlyozott háttér előtt egy láthatatlan középtengelyről két oldalra ívelődnek az indaszárak, amelyek az előlapon öt-öt, a hátlapon hét-hét medaillont alkotnak. Ezekbe hajlik be szabályosan váltakozva, hol jobbról, hol balról egy-egy klasszikus indavirág. Jellegzetes részlet még, hogy két médaillon találkozásánál az egyik irányba leágazó indaszárat átbújtatták a másik alatt, a középtengelyben pedig minden második elágazásnál még egy önállósult hármasosztású (szirom)levél ül. A sír közvetlenül a VIII. sír mellett került elő, amelyben egy kislány nyakán a jól ismert, arany foglalatú almandincsüngőkkel és arany harangocskákkal díszített, bizánci eredetű vagy típusú nyakék feküdt (LÁSZLÓ 1955 27-30, VI. tábla; GARAM 1993 81-83, 48-49. tábla). Ez biztosan keltezhető a 7. század utolsó harmadára (GARAM 1993, 26). Semmi okunk tehát feltételezni, hogy a IX. sírt is ne ezzel egyidősnek tartsuk, hiszen a szíjvég anyaga, alakja, felerősítési módja ugyancsak jellegzetesen 7. századi. A szíjvég tehát a legkorábbi indavirág-díszes lelet, s különös szerencse, hogy egyszerre jelenik meg rajta a díszítmény összes jellegzetessége, úgymint a klasszikus indavirág indaszárral és attól önállósulva is, az indaszár átbúj tatása s a poncolt háttér, amely vonások lényegében változatlanul megmaradtak az avar kor végéig. Hogy lemezes változatban mégis társ nélkül maradt, azt talán az magyarázza, hogy az övdíszekre ekkor még sokkal inkább a préselési technika, a fény-árnyékhatásra építő plasztikus megjelenítési mód volt a meghatározó. A kiskőrösi szíjvég nagy műgonddal rajzolt díszítése mégsem a szabályt erősítő egyszerű kivétel, nem egy közönséges ötvös alkotása, s-a temetőben talált sok aranytárgy és míves ékszer alapján - nem is az alsóbb társadalmi rétegek egyik tagja számára készült. A tiszta szerkesztésmód, biztos vonalvezetés gyakorlott és tanult ötvösre vall. Ezért és a szíj végen megjelenő motívum egyedisége miatt felmerülhet, hogy az övdíszt egy (bizánci?) városi műhelyben készítették. Későbbi nagy karrierje alapján mégis valószínűbb, hogy a darabot már a Kárpát-medencében letelepült ötvös gravírozta, s magával hozott tudását, mintakönyvét műhelye örökítette tovább. Ezt látszik alátámasztani a közeli Kiskőrös—város alatti temető 204. sírjának öntött nagyszíjvége (HORVÁTH 1935, XXXIV. tábla). Ezen a szimmetrikusan szerkesztett, hét kanyarulatot megtevő indák (7. kép 3) távolabbról szemlélve a vágóhídi előkép tökéletes illúzióját keltik, közelebbről nézve azonban kitűnik, hogy a virágmotívum jóval elmosódottabb, az indaszár már nem bújik át, csak a különálló ívekre szakadt indadarabok helyzetéből sejthető az eredeti kompozíció, kisebb, finomabb részletek pedig teljesen el is maradtak. Az övgarnitúra többi darabja, a kétféle -laposindás és indavirágos - kisszíjvég, az oválissá váló, széles címerpajzsalakú övveret a még a griffes véretekre jellemző csüngővel és az ovális csatkarikájú, de hosszan nyújtott testű csat nem könnyíti meg a garnitúra pontosabb besorolását: leginkább még a késő avar kor középső időszaka jön számításba. Ám hogy ez a díszítésmód mennyire nem lokális jelentőségű és időszaki jelenség volt, mutatja, hogy a Kiskőrös-város alatti nagy szíj vég szinte részletekig azonos formában Nemesvölgy (Edelstal) temetőjében is feltűnik (HAMPEL 1905, III. 112. tábla 2) (9. kép 7)). Ezzel szemben Komárom (Komárno)—Hajógyár 71. sírjának (TRUGLY 1987, 265, 15. tábla 8) (13. kép 3) még későbbi időszakra helyezhető, aranyozott bronz övgarnitúráján újra az eredeti, vágóhídi lemezes szíj vég motívuma látszik megismétlődni. Olyannyira az eredeti mintát követi, hogy még a másodlagos jelentőségű, kisebb részletek, mint a poncolt háttér, az alábújtatott indaszár, sőt még a szétágazó indaszárakra ültetett hármas sziromlevél is hasonló módon jelenik meg. Ezt az a sajátos, csak a kisalföldi műhelykörzetre (ld. alább még bővebben) jellemző öntéstechnika is segíthette, amely sokkal rajzosabb, élesebb kontúrú díszítést tesz lehetővé, mint a korszakra általánosabban jellemző, elmosódot-