Zalai Múzeum 9. 100 éves a Keszthelyi Balatoni Múzeum (Zalaegerszeg, 1999)

Straub Péter: A Keszthely-kultúra kronológiai és etnikai hátterének újabb alternatívája

202 Straub Péter köthető lenne a pannóniai langobardokhoz, a kutatást mindeddig determinálta. Részben ez adott alapot az ásatónak, hogy a temető megnyitását 568 elé helyezze, bár e langobard leleteket akkor, s azóta sem sikerült megfelelően értelmeznie. Legutóbbi magyarázata, miszerint „ez a vegyes, egyedi darabonként előforduló anyag nem jellemzi, csupán színezi a keszthelyfenékpusztai etnikumot" (BARKOCZI 1993. 334), húsz évvel korábbi gondolatát idézi (BARKOCZI 1971, 186). De akkor mi a magyarázata a sírszámra nézve Barkóczi László véleménye ellenére mégis szembetűnően nagyszámú első csoport régészetileg is oly sokrétű langobard kapcsolatainak, mely leletanyaga tekintetében is feltűnően gazdag? Nem lehet pusztán a véletlen műve, hogy mindhárom 1959-ben feltárt fibulás sír az első szerológiai csoportba tartozik, ahová azoknak régészeti alapon valóban tartozniuk kell, nem is beszélve arról, hogy négy kisfibula nem tekinthető elhanyagolható jelenségnek. Ám nem is véletlenről van szó. hanem egy jól értelmezhető folyamatról, csak ismerni kell a viseleti elemek összetevőinek a nyugati germánoknál a német kutatásban már régóta megfigyelt változásait. Egy dolog mindeddig ugyanis elkerülte figyelemét. A kisfibulák mind a négy sírban nem összeillő párban, hanem egyedüli darabként kerültek elő, s nagyfibula sem járult hozzájuk egyetlen esetben sem! E magányos fibulák pedig kétségtelenül az életbéli viseletet tükrözik, a sírok ugyanis valamennyi esetben bolygatatlanok voltak. Ilyenre, a jelenleg ismert hazai langobard leletek esetében, egyetlen alkalmat kivéve - Várpalota 29. sír (BÓNA 1956, 191) - nincs precedens,' minek ismeretében a horreumi négy ellenpélda még figyelemreméltóbb. Az 568 előtti langobard női temetkezések sajnos 5060 százalékukban kiraboltak, ám amennyiben szerencsés módon mégis megmaradt eredeti állapotában a sír, abban a különböző típusú kisfibulák az áll alatt illetve a mellkason szinte mindig párban kerülnek elő - leggyakrabban azonos a két darab, de előfordulhat S fibulából és korongbrossból álló pár -, vagy ha egyetlen kisfibula van a sírban, ahhoz a szokott helyen mindig meglelni a nagyfibulákat is (2. táblázat).' E viseleti szokás a 6. századi Kárpát-medence germán népeinél részben langobard etnikumjelzőnek tekinthető, melynek megléte valamennyi előkelőbb langobard női temetkezés esetében elvárható, amennyiben azt a sírrablók megkímélték (WERNER 1962, 42; BÓNA 1974, 36; BÓNA 1981, 298). Akkor mégis mi a magyarázata a horreumi kisfibulák magukban való viseletének? Ennek megválaszolásához tudni kell, hogy a langobardok elvándorlásukat követően a Pannoniából magukkal vitt kisfibulatípusok mellett Észak-Itáliában egyre nagyobb méretű - főként második germán állatstílusban díszített - ujjasfibulákat kezdtek hordani, melyek viseletében kb. a 6-7. század fordulóján, illetve a 7. század legelején divatváltás történt. Ekkortól a ruhakapcsoló funkcióját a - leggyakrabban cloissoné technikájú - korongfibulák veszik át, mely váltás, kronológiailag nagyjából egyidőben ment végbe valamennyi nyugati germán kultúrában (ZELLER 1974, 384), de még a Kárpát-medencében avar uralom alatt élő gepidák körében is (KISS 1992, 46). Ezt megelőzően, illetve részben ezzel párhuzamosan azonban kimutatható egy rövid fázis, mikor már csupán egyetlen kisfibulát viselnek a nők, de ha mégis párról van szó, azt eltérő típusú darabok alkotják.' Max Martin több frank temető esetében is nagyszerűen mutatott rá erre a folyamatra, melynek során a 6. század első felének négy fibulájából a század végére már csak egyetlen kisfibula majd később korongfibula - marad, melyet eredetileg a meroving kultúrkörben is mindig párban viseltek (MARTIN 1995, 633-638). Ugyanez a jelenség az itáliai langobard emlékanyagban is nyomon követhető, ahol a részben még Pannoniából levezethető kisfibulák 600 körűiig bizonyíthatóan használatban maradtak, ám azokat a század végén már egyre kevésbé viselték párban (BIERBRAUER 1993. 114, 119, 129-146; MARTIN 1995, 646). A horreumi fibulák tehát nem 568 előtt földbe került darabok - melyet, közelebbről meg nem nevezett példányok esetében a kutatás már korábban is feltételezett (BARKÓCZI 1971, 182; MÜLLER 1989. 65) -, amit nemcsak viseleti módjukkal bizonyíthatunk, hanem alátámasztja azok egy részének Pannoniában teljesen ismeretlen formai kivitele is. Bóna István a 11. és 17. sírok fibuláit - annak indoklását mellőzve - Itáliából visszakerült példányokként értelmezi, és ..Itáliából betelepített vagy áttelepített langobardokkal" számol (BÓNA 1993. 139. 154). A fentiek értelmében magam is így gondolom ezt, ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindkét fibulatípus feltűnik már - igaz, a legkésőbbi horizontban Pannoniában. így ez önmagában nem lenne elég bizonyíték, ám sokkal inkább annak tekinthető az, hogy a 4. sír sas- és a 17. sír lótestű fibulája teljesen ismeretlen a langobardok pannóniai korszakából. Itáliai párhuzamaikat már többször idézték, s e darabok azért sem keltezhetek 568 elé, mert azokat már a sajátos fogazásos technika díszíti. Ráadásul a sasfibula kampós csőrének megfogalmazásában a második germán állatstílus egyik jellegzetes eleme köszön vissza, mely nagyon gyakori plasztikus díszként kétoldalt a langobard nagyfibulák lábain, vagy szalagfonatba rejtve egyéb fibularészeken. de majd csak Itáliában." A horreumi sírok - és más Keszthely-kultúrás temetők további - kisfibulái tehát nem a helyben talált dunántúli langobard temetők kifosztásával kerültek a Keszthely-kultúra népességének birtokába (MÜLLER 1996a, 99),' hanem azt maguk hozták egy olyan germán - párhuzamaik alapján joggal mondhatjuk, langobard - környezetből, ahol azok ilyetén módon való viselete közvetlenül a korongfibulák feltűnését megélő-