Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)
Rózsáné Lendvai Anna: 19. századi inasfelszabadító levelek az első magyar ipartörvényig
Rózsáné Lendvai Anna ad a bizonyítvány mellett őrzött 1852. május 11-én a kanizsai bíró által aláírt irat, amelyből az derül ki, hogy Hodits István fazekaslegény Kanizsán kívánja remekelés után a mesterséget folytatni. Felmutatta a városi tanácsnak vándorkönyvét, 14 amely szerint 1844-től „... vándorlását mint legény... szakadatlanul becsületesen folytatta...". A városi tanács arra utasítja Hoditsot, hogy a céhbeli kötelességeknek tegyen eleget (ti. remekelés), s utal „az 1851. évi február 6-án kelt iparviszonyi szabály ok..."-ra, tehát az Ideiglenes Iparrendtartásban szereplő kötelezettségekre. Az elmondottak alapján megállapítható, hogy Hodits István felszabadító levele nem az eddig bemutatott, illetőleg ezután bemutatni szándékozott inasfelszabadítólevelek sorába illeszthető, hanem annak a példája, hogy amikor a legény le akar egy helységben telepedni, műhelyt kíván létesíteni, be kell mutatnia iratait (inasfelszabadítási és vándorlási okmányait), s amennyiben a felszabadításkor kapott bizonyítványa nincs meg, pótolnia szükséges. Hodits esetében az történhetett, hogy a keszthelyi fazekascéh a felszabadítás után 8 évvel később - valószínűleg újra - felszabadító levelet állít ki. Ugyanakkor a kanizsai városi tanács irata egyik példa arra, hogy az 1851. február 6-án kelt ún. Ideiglenes Iparrendtartás előírásait alkalmazza. Nováczky Imre csizmadiainas 1855. július 4-én kelt „Tanulólevele" szintén példája annak, hogy a felszabadulását követő hosszabb idő után kapja meg az igazoló okmányát. E kézírásos tanulólevélből kitűnik, hogy 1850. december 18-án szegődött be inasnak Mártintsevits Imre kanizsai csizmadiamesterhez, s 3 év múlva, 1853. december 18-án szabadult fel. 1854. január l-jétől tanítómesterénél volt legény, majd 1855. január 1-től „mostanig" (tehát 1855. július 4-ig) Muraközi Józsefnél. Kérdés, hogy 1853. december 18-án kapott-e tanulólevelet vagy sem, illetőleg most, 1855-ben miért volt szükséges újat kiállítani. Megjegyzendő, hogy Nováczky Imre 1855-ben kapott vándorkönyvet, 15 majd 1860. december 25-én a Nagykanizsai Szolgabírói Hivataltól iparjegyet 16 . Az 1851—60-ig terjedő korszakból való a fityeházi születésű Nóvák József 1853. évi, Axter Ágoston 1854. évi, a lovászi születésű Végh András 1855. évi és Aigner Ferdinánd 1859. évi tanulólevele. Megjegyzésre érdemes, hogy míg az első 3 német nyelvű Lehrbrief, a negyedik bilingvis, magyar és német. Három közülük nyomtatott. A Pécsett felszabadult Nóvák József tímár tanuló számára a pécsi „Rothgárber und Ledrer Meisster" testülete által kiadott és „Pécsett a lyceumi nyomdában" készült Lehrbriefnek a szövegét 6 cm széles tölgyfaleveles díszítőkeret övezi. Felül középen e tölgyfaleveles füzér fogja közre a céh jelvényét: a két, sajtárhoz állva támaszkodó oroszlánt. Ez az ábrázolás a pecséten is látható, sőt ott az 1830-as évszám is olvasható. E második korszakból való inasfelszabadítólevelek közül formai jegyei alapján kiemelkedő Végh András kovácsinasnak Lentiben, a kovácstestület („SchmiedInnung") által kiadott Lehrbrief-je: Ausztriában nyomtatott, gazdagon, stájerországi városok képével díszített oklevél. Érdekes, hogy ugyanilyen űrlapot állítottak ki 1872-ben, tehát 17 évvel később Radkeresburgban Franitsch József mészárostanulónak. Ez azt bizonyítja, hogy az 1872. évet megelőzően Stájerországban ilyenfajta tanulólevél-űrlapot nyomtattak, s a lentiek Stájerországból szerezték be. Figyelemre érdemes, hogy Axter Ágoston 1854-ben, tehát a neoabszolutizmus idején Budán kiállított német nyelvű felszabadító levele űrlapját a felső rész közepére helyezett koronás magyar címer díszíti. 4. A harmadik csoportba sorolt inasfelszabadító leveleink sem tartalmukban, sem külső formájukban nem mutatnak lényeges eltérést a korábban (1813 és 1861 között) keletkezettekhez képest. Természetszerűen a Radkersburgban és Schlainingban keletkezettek német nyelvű, nyomtatott űrlapok. A többi 10 magyar nyelvű, nyomtatott vagy kézírásos. Kiadója mindegyiknek az illetékes ipartársulat, amely magát az Iparrendtartás által adott lehetőséggel élve „Zunft"-nak vagy „Innung"-nak vagy „céh"-nek nevezi. Ezt, ha a szövegből esetleg nem is derül ki, a pecsét és a hitelesítő aláírások bizonyítják. Ez a tény azért érdemes említésre itt és most, mert az 1860. május l-jétől hatályban lévő Iparrendtartás szerint a tanonc (hivatalosan már nem inas!) bizonyítványát a tanítómester „... tartozik kiadni...". A jogszabály magyarázatos kiadásának felvilágosító jegyzete megerősíti e 100. §-t azzal, hogy „... minden tanoncz ideje korán gondoskodjék, hogy tanítómesterétől bizonyítványt vegyen magának, mi... elkerülhetetlen szükséges...". 17 A gyakorlat forrásaink szerint az említett jogszabályi rendelkezéstől eltérő. A hagyományokhoz való hűséggel és ragaszkodással, esetleg a jogszabály nem ismerésével vagy tudatos figyelmen kívül hagyásával értelmezhető az a tény, hogy vizsgált, e korszakbeli felszabadítási bizonyítványaink kiállítója nem a tanítómester, hanem az Innung, illetve a céh. A 18. vagy 19. század eleji céhes szokások továbbélésének jó példája Fenusz József zalaapáti takácstanuló 1861. évi felszabadítólevele, amelynek szövege a kiskomáromi, század eleji okiratokhoz hasonlít. Még 1864ben is „Testimonialis level"-et kap Gelsén Iván József takácstanuló. A zalaapáti és gelsei felszabadító levélben is felsorolják a felszabaduló inas „keresztattyai"-t, s még most is a privilégiumukra és articulusaikra hivatkozással írják le a felszabadítás tényét, illetőleg adják igazolásul a bizonyítványt.
