Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)
Rózsáné Lendvai Anna: 19. századi inasfelszabadító levelek az első magyar ipartörvényig
96 Rózsáné Lendvai Anna majd az ez utóbbinak a helyébe lépett, 1859. december 20-án kelt császári pátenssel kiadott Iparrendtartás 6 előírásai a meghatározóak. E két utóbbi iparrendtartással új iparjog lépett életbe Magyarországon: a céhek 1851-től még fennmaradnak (nevükben is), 1860. május l-jétől a működő szervezeteknek meg kellett szűnniük és azoknak át kellett alakulniuk társulatokká. Más kérdés, hogy ezek eddig szokásban volt elnevezésüket (céh, grémium, Innung) továbbra is megtarthatták. 7 E jogszabályokra utalást azért tartottuk fontosnak, mert forrásaink vizsgálatához, szövegük értelmezéséhez elengedhetetlenek. A Thúry György Múzeumban őrzött inasfelszabadító levelek vizsgálata 1. A fentebb elmondottak figyelembe vételével az 1813. április 6. és 1872. március 16. közti időszakból való és a nagykanizsai Thúry György Múzeumban őrzött 27 inasfelszabadító levelünket 8 3 csoportba soroltuk. Az első csoportba az 1813. április 6. és 1851. április 1. között, a második csoportba az 1851. április 1. és 1860. május 1. között és a harmadik csoportba az 1860. május 1. és 1872. március 16. között keletkezett felszabadítóleveleket csoportosítottuk. Az első korszakba 9, a másodikba 6, a harmadikba 12 oklevél tartozik. A tanulmány mellékletét képező táblázatos kimutatás közli, hogy az egyes inasfelszabadító leveleket mely évben és mely helységben állították ki. Ebből megállapítható, hogy azokat összesen 17 helységben (köztük Zala, de más megye helységeiben is, sőt osztrák tartományi helységekben is) felszabadított inasok kapták. A Zala megyei helységekből való felszabadító levelek közül Kiskomáromból 5, Keszthelyről 4, Kanizsáról 3, Zalaszentbalázsról 2 való, a többi 13 helységből pedig l-l. A tanulmány kereteit meghaladó, szerteágazó kutatási feladatot jelentő, egyszersmind rendkívül érdekes munka lenne annak feltárása, mikor, hogyan és miért kerültek ezek az iratok a Thúry György Múzeumba, illetőleg ennél történeti szempontból még fontosabb: oda kerülésüket megelőzően kik és miért őrizték ezeket. Azért-e, mert ősük irata volt vagy mert az okirat tulajdonosa legényként Kanizsán töltötte vándorló idejének egy részét, vagy mert az irat tulajdonosa később Kanizsán kívánt műhelyt nyitni, s igazolásképpen inasfelszabadító levelét átadta az illetékes céhnek - mindez nyitott kérdés, s nem valószínű, hogy egyhamar választ kapunk rá. Ezek az iratok ugyanis a múzeumnak abból az anyagából valóak, amelyek leltári adatok nélkül kerültek a mai gyűjteménybe, s nem tudható, hogy annak idején milyen módon váltak múzeumi gyűjteményi tárggyá. Az iratok keletkezési helyének sokfélesége mellett a mesterségek sokféleségével is találkozunk. A 27 felszabadított inas 10 különféle mesterség tanulója volt: 11 fő a takács, 3 fő a varga (közülük 1 fő „németvarga"), 2-2 fő a csizmadia, az asztalos, a kovács és mészáros, továbbá l-l fő a kőműves, a fazekas, a tímár, a „németszabó" mesterséget tanulta ki (1 fő esetében a tanult mesterség a felszabadítólevélből nem tűnik ki). A felszabadított inasok szakmájának számbavétele után természetszerűen vizsgálandó kérdés, amelyre forrásaink választ adnak, hogy a már ismertetett helységekben melyik céh volt az iratok kiadója. Az említett 1813. évi helytartótanácsi szabályozás VIII. cikkelyében egyértelműen kimondja, hogy „Ha az Inas a kiszabott inasi esztendeit kitöltötte és semmi helyes kifogás ellene nem volna, nem csak felszabadíttathatik, hanem tartozik is a Czéh őtet... felszabadítani, ... és Mesterlegénynek... kinevezni;.... felszabadításárúi bizonyságlevél készíttessék, ... ezen felszabadítási bizonyság levél... egyedül a kiszabott forma szerint készíttessék." 9 A céhkataszter 10 , de a korábbi kutatási eredményeink alapján is kimondható, hogy az említett helységekben a 17. vagy 18. század óta a felsorolt mesterségeknek céhszervezetei voltak, amelyek kebelében egy-egy megnevezett mesternél tanulták a szabályok szerinti időtartamban, rendszerint 3 évig inasaink a mesterséget. E céhek a következők: Kiskomáromban a takács, Keszthelyen a kőműves, a takács, a fazekas és a németszabó, Kámzsán a csizmadia és a varga, Győrben a takács, Pécsett a tímár, Budán az asztalos, Lentiben a kovács, Zalaapátiban, Zalaszentgróton, Gelsén, Bucsuszentlászlón a takács, Pákán a kovács, Körmenden a mészáros, Schlainingban, magyar nevén Szalónakon a varga, Légrádon a németvarga és Radkersburgban a mészáros céh. A felszabadító levelek szövegéből kiderül, hogy azt mely szervezet adta ki. Az 1851. április 1-je után keletkezett német nyelvű okleveleink esetenként a „Zunft" megnevezés helyett vagy mellett az „Innung" (= testület) elnevezést is használják. Az 1813. évi szabályozás már említett VIII. cikkelye fontos, magyarországi keletű forrásaink szempontjából mérvadó előírása, hogy a céh a felszabadult inas számára „bizonyságlevelet" köteles adni, másrészt ez a bizonyságlevél „kiszabott forma szerint", azaz az előírásoknak megfelelő szövegezéssel készüljön. Bár az 1813. évi szabályozás VTII. cikkelye a fentebb első korszaknak említett 1813-tól 1851-ig terjedő időszakban Magyarországon kiadott oklevelekre irányadó, megállapítható, hogy egészen 1872-ig az összes vizsgált felszabadító levelünk szövege valamilyen minta, formula szerint készült. Sem 1813-ban, sem 1851-ben, sem 1859-ben nem közöltek a jogszabályok mellékletéként forma-szöveget, sőt az 1851. évi Iparrendtartás 132. §-a
