Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Dóka Klára: Egyházlátogatások Zala megyében 1848 előtt

Egyházlátogatások Zala megyében 1848 előtt 55 bániáról Veszprémben fennmaradt jegyzőkönyvi anyag, melynek keletkezési körülményeiről fentiekben szóltunk. Ezek alapján megállapítható, hogy a megyében az aprófalvak ellenére viszonylag aktív volt a vallási élet. A plébániák templomain kívül a filiákon kisebb templomok, imahelyek, kápolnák voltak, bár az egy-egy plébániához sorolt nagyszámú települést a plébánosok nem tudták még minden ünnepnapon sem meglátogatni. Különösen nem a pusztáknál kisebb lakott helyeket, majorokat, csárdákat, malmokat, ahol csak néhány család élt. A plébánosok rendkívül képzettek voltak. A magyar mellett tudtak latinul, németül, horvátul is. A veszprémi egyházmegyében maradt zalai településeken azonban a templomokban a magyar nyelv volt használatos, hiszen más nyelvű (német) lakosság is csak egykét faluban (pl. Csicsó) és mezővárosban (pl. Tapolca) élt. A települések kegyura legtöbb esetben (2 5-szőr) a püspök, káptalan, valamelyik rend, vagy papnevelő intézet volt. A 18. század végi egyházi reformok, egy sor szerzetesrend megszüntetése után 13 plébánia ellátása a vallásalap jövedelméből történt, 23 plébánián volt a világi földesúr a patrónus (pl. Festetich, Esterházy, Deák, Széchenyi), 22-nek pedig egyáltalán nem volt kegyura. Ilyenkor a templom fenntartásáról, az egyház működéséről jórészt a hívek gondoskodtak. Mária Terézia előírta, hogy úrbérrendezés alkalmával a papoknak - felekezettől függetlenül - biztosítsanak jobbágytelket, melyet a lakosság művelt meg, és a katolikus papság részesült az egyházi tizedből is. A plébániával rendelkező községek lakossága többségében rendszerint katolikus volt, a reformátusok és kisebb számban az evangélikusok a filiákon éltek. A mezővárosokban (pl. Keszthely, Tapolca) és néhány faluban (pl. Szántó), laktak zsidó családok is. A templomok titulus szerinti megoszlása rendkívül érdekes. Mivel sok volt az egyházi kegyúr, kevésbé találkozunk a nép körében is jól ismert és tisztelt szentekkel, mint a többi egyházmegyékben. Másutt az is megfigyelhető, hogy a templom védőszentjének ünnepe általában a nyári vagy kora őszi időszakra esik, mivel vásárral (sokadalommal) összekötött búcsú kapcsolódik hozzá. Azonban úgy tűnik, az ősi zalai templomokban ez nem volt szempont. Magyar szentek (István, László, Imre) mindössze hét alkalommal fordulnak elő. Szűz Mária is csak 15-szőr szerepel titulusként. Legtöbbször az augusztus 15-i Nagyboldogasszony, de Szentbékkálán, Türjén találkozunk a hűvösebb időre, március 25-re eső Gyümölcsoltó Boldogasszonnyal is. E vonatkozásban említhetnénk Csányról Mindenszenteket, Bezerédről Szent Katalint, Nemesapátiból Szent Miklóst, Nagyrécséről a Háromkirályokat, mint védőszenteket, melyek ünnepei szintén nem a nyári időszakban vannak. Az egyházi kegyurakhoz tartozó templomok titulusai egyébként is elég változatosak. Pl. Csicsón Ágoston, Kapornakon a Szentséges Üdvözítő, Csácson Szent Sebestyén, Tihanyban Ányos, Zalaapátiban Adrián, Zalaváron Bonaventúra volt a védőszent. A szobrok a mezővárosokban rendszerint a Szentháromságot, a legelők menti utakon Szent Vendelt, a patakok mentén Nepomuki Szent Jánost, a tűzveszélynek kitett, magas épületeken Szent Flóriánt ábrázolták, ami egyébként az egész országban általános volt. A temetők a 18. század elején a templomok körül helyezkedtek el, azonban Mária Terézia rendeletére a falun kívül jelöltek ki számukra helyet. A nagyobb családok gyakran kriptát építettek, és egyes településeken temetőkápolna is volt. A nagyszámú szőlőhegyen a szőlősgazdák védőszentje, Donát tiszteletére emeltek kápolnákat. Mint említettük, a templomi pénzek kezelése a gondnok feladata volt, aki a bevételekről és kiadásokról pontos nyilvántartást vezetett. Lehetősége volt arra is, hogy a pénzt forgassa, kamatra kölcsönként kihelyezze, amit a püspök, szigorúan ellenőrzött. A kölcsönvevők egy része a legszegényebbek közül került ki, akik rossz helyzetük miatt voltak kénytelenek kölcsönért folyamodni, de voltak olyanok is, akik építkezésekre, állatvásárlásra, ipari tevékenységre, egyfajta vállalkozásra kérték a pénzt. Érdekesek az iskolákra vonatkozó leírások. A zalai plébániákon és nagyobb filiákon mindenütt működtek iskolák, képzett tanítókkal. A jegyzőkönyvek 1778-tól közlik az iskolába járók és az iskolakötelesek számát, akik között a szegénység és az érdektelenség miatt Zalában is igen nagy volt a különbség. Befejezésül meg kell említeni, hogy a bemutatott iratok zöme a Veszprémi Érseki Levéltár Visitationes canonicae című sorozatába található. Az 1745-1748, 1778, 1816, 1846 éviek espereskerületenként kötetben, az 1832-1838 éviek a községek ábécé rendjében csomókba kötve. A vizsgálatokkal kapcsolatos levelezés és kísérőiratok a levéltár Acta et fragmenta visitationis canonicae parochiarum sorozatában kaptak helyet, és egy-egy másolati példány került a településenként rendezett Acta parochialia sorozatba is. Rajczi Pál munkájának eredményeként valamennyihez kitűnő segédlet áll rendelkezésre. Szerencsés esetben a helytörténet kutatója találhat jegyzőkönyveket a plébániákon is. Az iratok értékére való tekintettel a Magyar Országos Levéltár a fősorozatot mikrofilmre vette, mely Budapesten is kutatható. Erről a segédlet а МЕТЕМ kiadásában a közelmúltban jelent meg.