Zalai Múzeum 7. (Zalaegerszeg, 1997)

Nagy László: Kanizsa nagyhírű kapitánya, gróf Zrínyi György

24 Nagy László ugyanis korántsem tekinthető törvényszerűnek, elkerülhetetlennek: szerencsétlen véletlenek összjátékának tekinthető a „magyar romlás százada". Zrínyi György kanizsai, majd dél-dunántúli főkapitány érdeme feledésbe merülésének voltak általános és egyénre kivetíthető okai. Ezek részletes kifejtésére a terjedelem szabta korlátok között nincs mód és lehetőség, ezért csupán néhány jelzésszerű utalást tehetek azokról. A magyar történetírásban és hadtörténetírásban - különösen a 19. század második felétől kezdve - háttérbe szorultak a 16-17. századi törökellenes harcaink az egyoldalúan felmagasztalt és „szabadságharcoknak", „függetlenségi küzdelmeknek" kikiáltott, de a valóságban inkább polgárháborúknak tekinthető Habsburgellenes harcok mögött. A folyamat 1949 után újabb torzulásokon ment keresztül, amiket máig nem számoltunk fel teljesen. E történetfelfogás következtében szorult háttérbe többek között a török hódoltság korának legnagyobb magyar politikusa és katonája, Báthory István király és fejedelem is, akiről máig hatóan többet hallgattak, mint beszéltek a magyar historikusok. A török ellen küzdő, ám ugyanakkor Habsburg-ellenes összeesküvésbe keveredett, s ráadásul protestáns Zrínyi Györgyöt nem karolta fel a magyar történetírás úgynevezett „habsburgiánus"-katolikus vonala sem, akárcsak két társát, Nádasdy Ferencet és Batthyány Boldizsárt. Úgy gondolom, nem utolsó sorban emiatt hanyagolta és hanyagolja el Zrínyi György személyét a horvát történetírás is, amely oly érdemén felül túlértékelte és túlértékeli például az unokát, Pétert, akit a bátyja Jó horvát"-nak nevezett. Noha Zrínyi György soha nem adta fel horvát identitását - mint ahogyan valójában kettős, horvátmagyar vagy magyar-horvát identitású volt ebben a korban számos kiemelkedő szerepet betöltő nyugatmagyarországi főúr és nemes is -, ez azonban valahogyan feledésbe merült a horvát történetírásban és közgondolkodásban. Emellett a 19. században felerősödött és sokszor túldimenzionált horvát nemzeti öntudat nem szívesen ismerte el azt, hogy a kezdetektől a 17. század végéig mennyi horvát személyiség töltött be vezető szerepet a Magyar-Horvát Királyságban. Elegendő talán arra utalni, hogy egy Zrínyi ős Subie György hozta a magyar-horvát királyi trónra az Anjoukat, de a későbbiek folyamán is hosszan lehetne sorolni azokat a horvátszlavón származású személyeket, akik vezető szerepet játszottak a közös királyság nyugati és keleti felében is. Ez azonban nem illett bele abba a történetfelfogásba, mely szerint a magyarság századokon át elnyomott, háttérbe szorított helyzetben tartotta a horvátokat. Ilyen és ehhez hasonló okok miatt válhatott gróf Zrínyi György egyszerre két nemzet elfeledett hősévé - ahogyan a róla készített biográfiám címében nevezem őt. De vajon valóban oly kiemelkedő hős volt-e, aki méltánytalanul merült a feledés homályába? Katonai, közéleti pályaívét áttekintve a következő tényeket hozhatjuk fel igenlő állításunk igazolására: Egyértelmű bizonyítékok tanúsítják, hogy Zrínyi György 1566-ban - tehát 17 éves korában - már számon tartott katonai tisztségviselő volt, aki augusztus végén kémet küldött az ostromló törökök táborába a helyzet kikémlelésére. Még ebben az esztendőben Kanizsa vicekapitányává lett, majd egy rövid időre a vár kapitánya, amíg Thury György át nem vette tőle ezt a tisztséget. Ezt követően családi ügyekkel foglalkozott mint legidősebb gyermek, jóllehet a teljes nagykorúságot ő is csak 24 esztendősen, 1573-ban érte el. Ugyanebben az évben Csuday szerint már tárnokmester volt és „Kanizsa is a gondjaira bízatott". Más szerző, V. Molnár László szerint azonban Zrínyi már 1571 óta, Thury György halála után betöltötte ezt a tisztségét. Ha ez utóbbi, Isrvánffyra hivatkozó állítás hiteles, akkor is legfeljebb megbízott főkapitány lehetett Zrínyi 1573 előtt, s a tényleges stallumja 1573-tól szól, amit 1574 elején vett át, 25. életévében. Ekkor értesítette erről a szomszédos török várak vezetőit is, jó egészséget kívánván azoknak. Az egyes történeti munkákban nem csupán arról olvasható eltérő vélekedés, hogy mikor lett kanizsai főkapitány, hanem azzal kapcsolatban is, hogy mely esztendőtől látta el a vár török kézre kerüléséig a kanizsai székhelyű dél-dunántúli országos főkapitányi tisztet. Az adatok azt támasztják alá, hogy ez utóbbit e horvátmagyar főúr 1582-től kapta Rudolf császártól és királytól. Nem utolsó sorban azzal a céllal, hogy ezzel is eltérítse Zrínyit Báthory István mellől. Az országgyűlésen történt kinevezés alkalmával Zrínyi nem volt jelen Pozsonyban, s csak a diéta után ment Bécsbe a kinevezés átvételére. Ez a tisztség nem csupán katonai feladatokkal járt, hanem polgári közigazgatásiakkal is. Katonai hatásköre nem csupán a főkapitánysághoz tartozó várak helyőrségére terjedt ki, hanem a területén lévő vármegyék nemesi felkelésére, portális és városi katonaságra, sőt az e területen birtokos főurak magánbandériumaira is. Hivatali előmenetele hozzájárult ahhoz, hogy a századforduló idején már ő számított a Magyar-Horvát Királyság területén a második legtekintélyesebb méltóságnak. Zrínyi György katonai tevékenysége nem a tisztségek elnyerésével kezdődött, hanem már korábban, s országos főkapitányként is ugyanúgy részt vett minden portyában, kisebb-nagyobb hadivállalkozásban, mint ifjú korában. A dunántúli végeken nem szünetelt a harc a drinápolyi békét követő időszakban sem. Acsády Ignácz számítása szerint csupán 1575 és 1582 között 188 hadiakció történt a magyar és a horvát valamint a török végvárak katonái között. Az elméleti „békekorszakot" csupán az különböztette meg a nyílt háborúétól, hogy az előző idején a háborúzó felek nem használtak ágyúkat és azokkal nem ostromoltak várakat. E korszak hangulatát nem csupán Balassi Bálint közismert végbeli versei tükrözik, de például Antun Mihanovics horvát költő később