Zalai Múzeum 6. (Zalaegerszeg, 1996)
Közlemények - Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában
Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában 221 Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában A belső zalai dombvidéket észak felől a nyugat-keleti irányba folyó, majd Egerszegnél északkelet felé forduló Zala folyó határolja. Ebbe ömlik az a három, a mainál egykor jóval jelentékenyebb patak (Válicka, Szévíz, Foglár), melyek egymással párhuzamos, észak-déli irányú völgyeihez keletről a déli irányba forduló Zaláé társul negyediknek. E völgyekben ősidők óta jelentős helyi útvonalak húzódnak, annak ellenére, hogy a tavaszi és őszi esőzések nem csak a vízmeder közvetlen környékét, de sokszor az egész völgyet is mocsárrá változtatták. Ami azonban nehézséget okozott a közlekedőknek, fontos védelmet jelentett a völgyek kisebb, nedvesebb időszakban szigetté váló kiemelkedésein megtelepedő falvak lakosságának, melyek ilyenkor szinte megközelíthetetlenné váltak. E falvak közé tartozott a négy patak (folyó) közül nyugatról a másodiknak, a Szévíznek (a középkorban Pölöske pataknak, a 18. században talán Hévíznek nevezték) völgyében fekvő Bucsuszentlászló is. A falut az okleveles források 1270-ben említik először, mint a pölöskei vár tartozékát (VALTER 1985, 92.). Plébániatemploma, mely a tatárjárás után épülhetett, nem szerepel e régi iratokban, de ebben az időben miután tituláris szentje az egész település névadója már állnia kellett. A mai, forrásadatokkal alá nem támasztható hagyomány magához Szent László királyhoz köti építtetését, ez azonban megjelenése alapján is valószínűtlen. A műemléki kutatást is végző Valter Ilona abba a nyugat-dunántúli téglatemplom-csoportba sorolja, melynek építési ideje a 13. század hét-nyolc évtizedén húzódott keresztül (VALTER Lm.). A „Szent László egyháza"-ként emlegetett templom plébánosa az 1333as pápai tizedlajstrom szerint Pál, az épületet ugyanakkor Sándorháza plébániájának mondja. (VEM SEMATIZMUS 1975, 202.). A török időkben a mellette lévő falu már lakatlan volt, a kis templomot azonban ingoványos környezete és az őt nem csak körülvevő, de az ellenséges szemek elől jótékonyan el is takaró bozót megmentette a pusztulástól. A ferencesek feljegyzései szerint még 1532-ben idemenekítik a keszthelyi kolostor könyveit, melyek közül egy - „Pertinet ad Conventum keszthelyiensem. 1514." felirattal - ma is a plébánia könyvtárában van. Állítólag remeték őrizték e korban, közülük az utolsó Fábri József volt (P. TAKÁCS 1948. 101.). aki Szent Benedek harmadik rendjének volt a tagja (P. MIHOLCSEK 1944, 4.). Tőle vették át az épületet az ideérkező ferencesek a 17. század végén. Más hagyomány szerint jelenlétük az egész hódoltság alatt folyamatos lett volna, ennek azonban nincs írásos nyoma. Az ő érkezésük mindenesetre mind a falu további története, mind a zalai barokk fejlődése szempontjából fontos szerepet játszott. A ferences rendi műhely a kis zalai faluban a megye időben egyik legkorábbi és kvalitását tekintve is talán legszínvonalasabb (hangsúlyoznunk kell: a mai Zaláról van szó!) barokk emlékét hagyta ránk. Bemutatásával a szakirodalom mindmáig adós. Legteljesebb ismertetései (történetileg P. TAKÁCS 1948, leírása KÁROLY 1950) soha nem kerültek kiadásra, a róla megjelent írások (P. MIHOLCSEK 1944, SZVITEK 1989) csak figyelemfelkeltő jellegűek, utóbbi teljesen dilettáns és ténybeli hibáktól hemzsegő munka. Pedig ez a ma is gazdagon berendezett épület megérdemli a méltatást, és ehhez levéltárának néhány elveszettnek hitt, s a közelmúltban újra előkerült irata új adatokkal is szolgál. A török hódoltság alatt az ország más megyéihez hasonlóan Zalában is végletesen meggyengült a katolikusság helyzete, s a lakosság nagy része - földesurával együtt - evangélikussá lett. A katolikus klérus részben a harcok elől menekült el, részben protestánssá vált hívei űzték el. Az ellenreformáció teljes erővel csak a megye felszabadulása után bontakozhatott ki. Egyik legfontosabb kiindulópontjának szemelte ki Széchenyi Pál veszprémi püspök Bucsuszentlászlót, amikor 1694-ben „megkönyörült" a paphiánnyal küzdő lakosságon, s a már ekkor is búcsújáró helyként ismert kis kápolna (a középkori plébániatemplom) lelki vezetésére a ferenceseket kérte fel (KARÁCSONYI 1922, 151.). A szerzetesek a 18. század első, de még a második felében sem csak a felépült kolostort övező falvakban láttak el lelkipásztori feladatot, hanem fél megyényi (ZalaháshágyMilej-Nova-Gelse-Kehida-Egervár-Zalaegerszeg) körzetben, de néhány esetben még Somogyban is (P. TAKÁCS 1948. 240-247.), a plébánia vezetését hivatalosan azonban csak 1720-ban bízta rájuk Volkra Ottó János akkori veszprémi püspök (P. MIHOLCSEK 1944, 6.). Szentlászlóra érkezésük után két évtizedig nem gondolhattak új templom építésére, ennek alapkövét 1714ben tették le. Az időpont az építtetők nem kis hitére és bátorságára vall, hisz a ferences atyák ekkor még hivatalosan nem