Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.

ZALAI MÚZEUM 5. 1994 Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc—Ofalu I—II. BEVEZETÉS Az Alsó-Zalavölgy öbölszerűen záródó déli végénél, Balatonmagyaród és Garabonc között légvonalban nagyjából félúton emelkedik ki a mocsaras ártérből Garabonc— Ofalu amorf szigete. Ezen a szigeten települt meg a török hódoltság utáni időben Garabonc lakossága és lakott ott az 1837-es nagy kolerajárványig — ennek emlékét őrzi máig is a sziget neve. A kis-balatoni rekonstrukciós munkákat kísérő régészeti leletmentő ásatások során (bővebben: SZŐKEVÁNDOR 1987b, 83-100) 1981 és 1984 között Vándor László és a szerző végzett a szigeten feltárásokat. Ennek során a sziget északnyugati szélén Garabonc I lelőhelyen több más korszak emlékei mellett egy Karoling-kori temető 81 sírját, ettől mintegy 250—300 m-re délre, a sziget nyugati szélén, Garabonc II lelőhelyen pedig egy másik, ugyancsak Karoling-kori temető 41 sírját tárták fel (KISBALATON 1986, 15—17). A két temető emlékanyagának széles kitekintésű, részletes régészeti és embertani feldolgozása önálló kötetben, német nyelven jelent meg (KAROLINGERZEIT 1992). Mivel azonban ez a kötet mind a zalai helytörténet iránt érdeklődők, mind pedig a szélesebb közönség számára nehezen elérhető, érdemesnek látszott a főbb eredményeket magyar nyelven is összefoglalni. TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK A temető helye, jellege Garabonc—Ofalu sziget alapja egy É—D irányú jégkori homokdűne, amit változó vastagságban agyagréteg fedett be. Az idők múltával ez az agyagsáv a szél erodáló hatására a magasabb pontoknál egyre inkább lekopott, olyannyira, hogy a homok helyenként újra a felszínre bukott. A 9. században ezeket a homoklencséket választották ki temetkezőhelyek létesítésére az itt megtelepülök. A homokos talaj más korszakban is meghatározta e vidéken a temetkezés helyét: így volt ez már az 5. század elején (pl. Kilimán — a szerző ásatása 1988, közöletlen), vagy a 7. században és a 9. század elején (pl. Zalakomár, Kehida, Söjtör — a szerző és VÁNDOR L. részben még folyó átsatásai), de még a korai Árpád-korban is (pl. Pusztaszentlászló [SZŐKEVÁNDOR 1987a, 43], Balatonmagyaród—Kolon, Balatonmagyaród—Hídvégpuszta, déli rév stb. — a szerző és a VÁNDOR L. még zajló ásatásai [a kérdésről részletesebben: TETTAMANTI 1975, 87—89]). A garabonci sziget temetkezési helyül választásában azonban a geográfiai adottság mellett szerepet játszott az is, hogy közel feküdt Mosaburg/Zalavárhoz, sőt a helybeliek emlékezete szerint a szigetet Balatonmagyaród—Fekete szigeten át dorongút kapcsolta Zalavár—Várszigethez. A két garabonci temető viszonylag kis sírszámú, már az antropológiai vizsgálatok előtt is nyilvánvalóan látszott, hogy mindössze néhány család használta temetkező helyének. Tipológiailag az ún. lokális temető (Ortsfriedhof) kategóriába sorolhatók. Ez a temetőfajta Nyugaton a kései Merowing-időszakban jelent meg, s váltotta fel a korábbi nagy soros temetőket (Reihengràberfeld). Ez a változás a feudális szervezet fejlődésével, a naturálgazdálkodás intenzívebbé válásával függött össze: az ekkor nagy számban létesült kis gazdaságok, udvarházak külön, önálló temetőt is alapítottak; ezek a temetők a települési egységgel topográfiailag szorosan összefüggtek, igen gyakran annak egyik szélénél feküdtek. Mivel pedig ezen közösségek tagjai természetszerűleg szorosabb—lazább családi köteléket is alkottak, temetőikben meghatározóak a családi kötődéseket tükröző csoportosulások (SCHWARZ 1975, 343, 351; SCHWARZ 1984, 84—149). A nyugatinak megfelelő átalakulási folyamat figyelhető meg a 9. század elejétől a Kárpát-medencében is: a késő avarkori több száz, néha akár több ezer sírból is álló soros temetők (pl. Győr—Téglavető dűlő [FETTICH—NEMESKÉRI 1943], Dévényújfalu (Devínska Nova Ves) [EISNER 1952], Keszthely környéki nagy temetők, Zamárdi, Budakalász stb.) helyett itt is megjelentek a kisebb családi temetők — csak a környéken maradva ilyen Söjtör, Kehida, Vörs (KÖLTŐ—LENGYEL—PAP-SZENTPÉTERI 1992, 283-307) vagy Kapospula (GARAM 1972a,