Zalai Múzeum 5. (Zalaegerszeg, 1994)

Közlemények - Szőke Béla Miklós: Karoling-kori szolgálónépi temetkezések Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetében: Garabonc–Ófalu I–II.

264 Szőke Béla Miklós jára vagy a 9. század első felére keltezte (KISS 1987, 204—205, Abb. 5). A bizánci eredetet azonban inkább csak kizárásos alapon vetette fel, egyértelmű korabeli bizonyíték ugyanis egyelőre még hiányzik. De mivel sem a nyugati kardok, sem a sztyeppe vágófegyverei, sem pedig a Kárpát-medence korábbi vagy korabeli fegyverei között nem találni a garabonci és cierny brod-i kardhoz hasonlót, az egyedül lehetséges származási helyként végül mégiscsak Bizánc maradt. Ezzel kapcsolatban érdemes talán megemlíteni, hogy a 9. század első felében a Kárpátmedence nyugati felében az ékszerek körében is körülhatárolható egy kisebb csoport, mely erőteljes késő antikbizánci vonásokat visel (STEFANOVICOVA 1984, 211—216; SZŐKE 1992a passim), a kardok feltűnése tehát talán nem teljesen elszigetelt jelenség volt. Feltűnő egyébként, hogy e két bizánci eredetű(?) kétélű kardtól eltekintve a 9. század első felében a késő avar kori kaganátus törzsterületén az új, nyugati fegyverek közül csak az egyélű hosszú harci kések — scramasax és langsax — terjedtek el (KISS 1987, 193, 9. jegyzet), míg a kaganátustól elszakadni vágyó peremterületeken, a Kisalföld északi peremén, a Morava völgyében, az Alpok nyugati lejtőinél, a Dráva—Száva közén és a dalmát tengerparton ezek mellett a nyugati kétélű kardok is jelentősebb számban feltűntek (ARBMAN 1962, 331—338; BENDA 1963, 199-222; DOSTÁL 1966, 67-70; LIPPERT 1970, 162-172; FRIESINGER 1972b, 43-64; ZÁBOJNÍK 1978, 193-214; VINSKI 1983, 465-501; JELOVINA 1976, 116-118; JELOVINA 1986, passim; SZÁMÉIT 1986, 385—411), Morvaországban pedig a század második felétől szinte az egyedüli vágófegyver a kétélű kard lett (HRUBY 1955, 163—168; DOSTÁL 1966, 67-70). A kétélű kardok ilyen sajátos elterjedési térképe nyilvánvalóan nem Nagy Károly 805. évi tiltó rendelete (De negotiatoribus quipartibus Sclavorum et Avarorum pergunt — Capitularia regum Francorum IMGH Capitularia regum Francorum, Leges in Quart. Sectio II. Hrsg. A. BERETIUS Hannover 1883 [1960] 123), hanem sokkal inkább bizonyos fegyverhasználati tradíciók miatt rajzolódott így ki, hiszen ahogy az ugyancsak nyugati „import" scrama- és langsaxokhoz, úgy a kétélű kardokhoz is hozzájuthattak volna a volt kaganátus harcosai, mégha ezek drágább volta miatt csak szűkebb kör számára lettek volna is elérhetők. A szablya és az egyélű, egyenes kard (palás) forgatásához szokott avar harcosok és leszármazottaik számára azonban az egészen más harcmódot és hadi technikát kívánó kétélű kard mindvégig idegen maradt — amire pedig a század közepétől, második felétől a keleti frank birodalomba közigazgatásilag is betagolódott Pannoniában már minden bizonnyal végleg megszűnt a tilalmi rendelkezés —, a nyugati fegyverkínálatból mégis csak a saxokat tudta sajátjába beépíteni, melyek eredete egyébként — nem véletlenül — az egyélű nomád szablyához nyúlik viszsza (WERNER 1956, 95). A 9. század második felében scramasax vagy langsax volt: Keszthely—Fenékpuszta 22. sírban (CS. SÓS 1961, 255—256), Zalavár—Vársziget 292. és 322. sírokban (CS. SÓS 1963, 45, 47, Taf. LI. 1-2), Sopronkőhida 37. sírban (TÖRÖK 1973, 15, 29. tábla 5), harci kés, scramasax funkciót is betöltő nagyméretű kés volt Garabonc I 55, 60, 75, 76, 78 és 81, vagy pl. Kaposvár—61. út 33,42, 43, 67 és 72. sírokban (BÁRDOS 1985, 15, 24—28) és még sok más, közöletlen, korabeli sírban. A fentiekből következően igen valószínű, hogy a garabonci és cierny brod-i „bizánci" kardok egy kisebb lélekszámú, délről érkező népességgel, harcos réteggel jelentek meg Pannóniában, talán éppen a bolgárok elől nyugatra menekült abodritok (praedenecenti) és timocanok révén. Ugyanezen az úton, talán Ljudevit vagy Ratimar volt harcosaival bukkanhatott fel, főként Dél-Dunántúlon, néhány bizonytalan leletösszefüggésű korai karoling kétélű kard (Csánig [BAKAY 1967, 119, 164, Fig. 12. 1], PécsMagyarürög és Szigetvár környéke [KISS 1983, 259, 289, 429, Fig. 125, 156; Tab. 12. 1. 1—2]) és talán ilyen korú a legutóbb Vörs—Papkert В 167. sírban talált kard is (KÖLTŐ L. és SZENTPÉTERIJ. ásatása, közöletlen). (A kardok keltezésének problémájáról: VINSKI 1985, 78—106; KOVÁCS L.: ActaArchHung 36 [1984] 271-281; BÓNA I.: ActaArchHung 36 [1984] 283-294; KISS A.: Álba Regia 24 [1990] 197-209.) Balta Az 149. maturus férfi bal felkarja felett feküdt egy szakállas harci balta (Bartaxt, bradatice) vágóélével a halott, nyelével a bal kézfej felé. A balta a Dostál-féle l/a típusba sorolható (DOSTÁL 1966, 70-71, Obr. 15. 6). Ez a baltatípus Morvaországban a leggyakoribb (EISNER 1941, 163; POULÍK 1948, 33-35; HRUBY 1955, 168—173), a Dunától északra fekvő Kisalföldön és a Csehmedencében sem ritka — ezért is vélte Dostál még ezt a fegyverfajtát jellegzetesen morva típusnak (DOSTÁL 1965, 375) — újabban azonban bebizonyosodott, hogy a Felső-Duna-völgyben is az egyik leginkább használt fegyverfajta, s feltűnően gyakran a sarkantyúval eltemetett harcosok fegyvere volt (FRIESINGER 1972b, 46—49; FRIESINGER 1984, 209), míg sem Lengyelország déli területein (WACHOWSKI 1981, 154-155, Ryc. 3) sem a Kárpát-medence egyéb vidékein, a kutatások felélénkülése ellenére sem kerültek elő számottevő mennyiségben — így pl. a Dunántúlon a garaboncin kívül csupán Sopronkőhida 52. gyermeksírban találtak még ilyen baltát (TÖRÖK 1973, 17, 12. t. 11), földrajzi helyzete alapján azonban ez a lelőhely inkább már a felső-duna-völgyi régióhoz tartozik. Megjegyzésre érdemes, hogy a pannóniai Karoling-kori temetőkben egyébként is ritkaságszámba megy a balta: mindössze Zalaszabar—Borjúállás sziget 141. sírban