Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Székely György: Az oszmán birodalom hanyatlásának belső okai

80 Székely György csak fokozták az elnyomott nép elégedetlenségét és az oszmán hatalom gyengülését a magyarországi frontokon megérző bolgárok 1686-ban Tirnovóban, 1688-ban Csiprovecen keltek fel az oszmánok ellen. A ciprusi görögök 1665. és 1690. években szerveztek felkelést, ezeket azonban véresen leverték a törökök. Libanonban már 1603-ban felkelést támasztottak az Anti-Libanon déli részének hegylakó parasztjai és a Hauran fennsík drúz törzsei az oszmán elnyomás és rablógazdálkodás ellen. 1607 és 1613 között Fakredin libanoni nagyemír, szövetségben Ali Dzsumblatt sejkkel és a toscanai nagyhercegséggel ellenállt a törököknek. Ippolito Leoncini firenzei lovag egy hajónyi fegyvert hozott az ellenállóknak, ágyúöntő mérnököt ígért és kereskedelmi lehetőségeket kutatott fel. De a nagyemír erődökbe szorult és 1613-ban Mohamed basa hadvezér 60 török gályával vette blokád alá Libanont. A vetélkedő libanoni notabilitások gyűlése Damurban nem adta meg a segítséget az összehívó Fakredinnek és ő francia hajón Toscanába távozott. 1617-ben tért vissza a nagyemír, amikor Mohamed basa megismerve már Libanon török kormányzatának nehézségeit, visszakerült Sztambulba nagyvezírnek. Engedményeket tett Libanonnak, igaz, hogy megfosztva erődéitől tűrte Fakredin autonómiáját. A perzsa háború miatt még egy másik kis háborút nem engedhetett meg magának a nagy vezír. Itt van Libanon gazdasági felvirágzásának kezdete, az európai tapasztalatokat hozó Fakredin gabona-, szőlő-, gyapot-, rizsültetvényeket létesít. Fellendül a selyem, a gyapjú és a gyapot textíliák készítése. Firenzei szakemberek dolgoztak mint agronómusok és hidrográfusok, sőt segítették az újraerődítést. Szíria, a 17. század elején a damaszkuszi, aleppói és tripoliszi pasalikra volt osztva. A területet 1631-ben IV. Murád újrahódította. A deszpotikus kormányzat azonban a gazdasági élet hanyatlására vezetett, tovább folyt az átmenő kereskedelmi utak elnéptelenedése. Az oszmán uralom ebben a tartományban arab és mameluk földesurakra támaszkodott. 1660-ban negyedik pasalik központja lett Szaida. A pasák általában vásárolták hivatalukat, török vazallusok közt osztották ki az állami földeket, akik az évi jövedelem fejében katonai szolgálatot teljesítettek embereikkel. A tartomány felett a pasák autonóm hatalma úgy nőtt, ahogy a sztambuli udvar helyzete hanyatlott. Szíria is az igazgatási rendetlenség, korrupció, anarchia, gazdasági stagnálás sorsára jutott. Arábia felett az oszmán uralom formális fennhatósággá csökkent, amely Mekka és Medina szent városokra, a Perzsa-öböl kikötőire szorítkozott, de a belső területeken az arab törzsek önállóan éltek. Jemenben az imámok vezettek ellenállást a törökök ellen, egyben a helyi szultánok, emírek, sejkek széthúzásával is küzdeniük kellett. Egyiptom olyan tartomány volt, ahol a törökök magukban berendezkedni nem tudtak. A szultán képviselője Kairóban egy pasa volt, de őrsége nem csak janicsárokból, hanem mamelukokból is állt. A hatalmas tartománynak volt sajátos összetételű helyi uralkodó osztálya, a muktaszimok, akikre a pasa támaszkodni kényszerült, ha keresztül akart valamit vinni. A muktaszimok összetevői a török tisztikar tagjai, a különféle rangú mamelukok, az arab sejkek, a gazdag kereskedők és uzsorások. Egyiptomban nagy feszültségek voltak a gazdasági hanyatlás miatt, az oszmán uralom idejére ért be a Kelet és Nyugat közti forgalom áthelyeződése, ami a kereskedelem, kézművesség, földművelés hanyatlását, az öntözőművek pusztulását vonta maga után. A vidéken a mameluk bejek voltak a tényleges urak. Ezért nem volt realitás nélküli Gottfried Wilhelm Leibniz fiatal mainzi választófejedelemségi diplomata, azaz a filozófus egyiptomi terve, amelyet 1672-ben a francia udvarnál terjesztett elő. E szerint a törököket Egyiptomban kellene megtámadni és ezzel a török hatalmat megtörni, Franciaország katonai és gazdasági hatalmát annak helyén létrehozni. Tuniszban már 1590 óta a tényleges vezető erővé a helyi katonai parancsnokok váltak, akiket a janicsárok tanácsa (odzsák) választott. Ezáltal az oszmán kormányzat képviselőjét gyakorlatilag kiküszöbölték. A tuniszi bejek hivatalukat örökletessé tudták tenni és így 1650-ben a Korzikáról származó Murád bej új dinasztiát tudott létrehozni, a Muradidákét. Algériában a szultánt képviselő török pasa mellett 1600 óta dej állt, akit a janicsárok választottak katonai főparancsnok szerepre. Baba Ali dej 1608-ban el is szakadt a török fennhatóságtól, emiatt a kalózkapitányok (raisz) tevékenységét az oszmán hatalom nem ellenőrizhette többé. A raisz részévé vált a helyi arisztokráciának és korporációkba volt szervezve. A dejeket 1659 óta élethossziglan választotta meg a janicsárok tanácsa (odzsák), 1671 óta pedig a kalózok korporációja, 1689 óta pedig a két testület együttesen. Az így kialakult hatalom maga mellé vonzotta az arab-berber helyi notabilitásokat (ulemák, törzsi sejkek, földbirtokosok, kereskedők és hivatalbérlők). A pasa 1659-ben minden jogát elveszítette. Marokkóban megmaradt az arab dinasztiák függetlensége. A Szaiditák uralkodtak 1600 körül Nyugat-Algériában és Szudán nyugati részén, egészen 1659-ig megőrizve hatalmukat. Az Aluiták dinasztiája új egyesítést hozott létre 1649—65 során. Ez az uralkodóház a Tafiletoázisból indult ki és meghódította a szomszédos tartományokat.

4 V. A társadalmi elégedetlenség kirobbanása Az európai megfigyelők számára sok gondot és zavart okozott, hogy az oszmán birodalomban kibontakozott elégedetlenségi mozgalmak, olykor fegyveres felkelésekegyszerre voltak társadalmi és katonai elemek akciói. A megmozdulásokban ugyanis parasztok, pásztorok, szpáhik és