Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban

A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban 57 falták Szigetvár legfőbb elöljáróját,

30 egy 1597. május közepére utaló rúznámcse-passzus viszont már megint szandzsákbégként emlegeti az éppen ott működő Mehmed nevű személyt.

31 Ekkortól Szigetvár visszasüllyedt a szandzsákok közé. Győr és Pápa ugyan nem tartozik témánkhoz, röviden mégis érdemes érinteni őket. Előbbi 1594 szeptemberében, utóbbi októberében került török kézre. Az már hoszszú ideje ismert volt, hogy Győrből vilájet-kpzpontot csináltak arra a 3 és fél évre, amíg birtokolták.

32 Nem tudok azonban arról, hogy a korábbi hazai szakirodalom szólt volna a pápai beglerbégekről,

33 akik közül eddig két személyt sikerült azonosítanom. Egy 1594. október 16—25-i keltezésű ziámetemelési parancs hozza először Idrisz pasa nevét,

34 akire később is bukkannak fel referenciák.

35 A történetíró Naimánál fordul elő egyszer Szemender pasa, mint korábbi pápai beglerbég, időpont megjelölése nélkül, az 1598-as események elbeszélése során.

36 Aztán Eger, majd Kanizsa is feliratkozott a beglerbégségek sorába,

37 ami mindenképpen azt mutatja, hogy — mint korábban a szandzsákoknál — az udvar szinte erőltette új tartományok kialakítását. Hogy miért? A legvalószínűbb magyarázat az, hogy belpolitikailag ily módon akarták igazolni a hosszú háború jogosultságát. Másként kifejezve: azt igyekeztek sugallni, hogy ha olyan fontos helyeket sikerül elfoglalni, amelyek beglerbégi központtá tehetők, akkor a seregek a régiek, nincs ok válságról beszélni. Isztambulban vagy a még távolabbi igazgatási központokban kevesen tudták, hogy Győr és Pápa majdnem lőtávolságra vannak egymástól, hogy jóformán nincs hátországuk, s hogy az új vilajetek főleg a Budai, részben pedig a Boszniai pasalik területéből táplálkoztak. Ami mármost magát Kanizsát és környékét illeti, j oggal várnánk, hogy 1600 előtt ne szerepeljen a török összeírásokban. A birodalmi szemlélet azonban ezúttal is más logikát követett: a Szigetvári szandzsák 1579-es tahrírdefterében közel 500 helységet soroltak fel a „kanizsai náhije" részeként,

38 köztük a névadó települést, Kanizsát is. A vonatkozó tételt teljes terjedelmében közlöm: „Kanizsa városa, ráják nélkül, a végösszeg 500 akcse".

39 Ennyi. S ha átböngésszük a náhije egész anyagát, azt tapasztaljuk, hogy szinte minden hely lakatlan, s adójaként nevetségesen alacsony összegek vannak feltüntetve. Nyilvánvaló, hogy ennél a régiónál a lajstromba vétel nem tényleges adóztatási célt szolgált, hanem valami mást. Legvalószínűbb, hogy határvitáknál és diplomáciai tárgyalásokon akarták kihasználni e listát: ha kiraboltak egy falut s ezért valaki tiltakozott, akkor hivatkozni lehetett arra, hogy az illető település bent van a defterben, de most megtagadta a járandóságok lerovását, s ezért meg kellett büntetni.

40 Bárhogy is volt, egy biztos: a defter ezen részéből demográfiai vagy gazdaságtörténeti tanulságokat levonni nem lehet. Amikor tehát 1600. október 20-án Kanizsa török kézre került,

41 már meg kellett lennie a központi elhatározásnak arról, hogy tartományi székhellyé teszik. Sajnálatos módon az oszmán kancelláriai gyakorlatból éppen ezekben az években veszik ki az a korábbi jó szokás, hogy a fő tisztségviselőkjavadalmait s velük együtt kinevezésük idejét a rúznámcsékba beiktatják. Ezért a kanizsai pa,sák kilétéről sokkal kevesebb pontos ismeretünk van, mint a 16. századi szandzsákbégekről, vagy a náluk is alacsonyabb rangú hivatalnokokról. A rosszabb forrásadottság következtében azt sem tudjuk egyértelműen, hogy az első években mely területek tartoztak a frissen kreált beglerbégséghez. A Nagykanizsán elhangzott előadásában Nenad Moacanin szólt arról a figyelemreméltó tényről, hogy Aini Ali, a birodalom 17. század eleji közigazgatási viszonyait bemutató munkájának egyik kéziratában Kanizsa mint száljánés, azaz a tímár-rendszert nem ismerő vilajetként szerepel, ahol a beglerbég is évi fix fizetést kapna javadalmak helyett.

42 Ez a kérdés csak további gondos anyaggyűjtés és mérlegelés után lesz véglegesen eldönthető. Néhány adattal azért már most szeretnék hozzájárulni a helyzet tisztázásához. Egyrészt egy különös párhuzam ötlött szemembe az 1601-ben Budán vezetett kincstári elszámolásokban. Nevezetesen olyan tételek találhatók bennük, amelyekben pasák és defterdárok száljánéjának kifizetését rögzítik. így szó esik a regnáló budai pasának, Mehmednek fél évre adott 346.620 akcsés száljánéről, a volt lahszai beglerbégnek, Haszánnak juttatott 116.661 akcsényi száljánéről, a budai defterdárnak, Ibrahim efendinek járó 52.960 akcsés száljánéről, a Piri székesfehérvári bégnek kiutalt 24.000 akcsés száljánéről, a volt hatvani bégnek, Hüszejnnek kifizetett 25.000 akcsés száljánéről és még két továbbiról, melyek számunkra e pillanatban nem annyira fontosak.

43 Hogyan értelmezzük ezeket a bejegyzéseket? Száljánés vilajetté vált volna Buda? Ezt nem mondhatjuk, hiszen az ott szolgáló tímár-birtokosokról akad hírünk a 17. századból. Átmeneti ideig tartó kincstári manőver áll a háttérben, amit az indokolt, hogy a fő tisztségviselők bevételéből a háborúskodások következtében egy rész kiesett, s ezt kompenzálták készpénzben.

44 Tehát leszögezhető, hogy a száljáne kifejezés nem volt ekkortájt idegen a török pénzügyigazgatás számára, még olyan régiókban sem, ahol a tímár-rendszer — ha némiképp megváltozva is a 17. századra — megmaradt. Kanizsa esetében magyarázatul szolgálhat, hogy a frissen megalakított tartománynak nem volt hátországa, s ezért egy ideig készpénzben elégítették ki az ottani beglerbéget. Nem tudni, mikorra sikerült eldönteni, hogy mely szandzsákok és milyen jövedelmek beszedése essék az itteni „kincstár" hatáskörébe.

45 Az 1616-tól 1630-ig szinte folyamatosan vezetett bevételi és kiadási kimutatások

46 feldolgozása vethet majd fényt arra, hogy volt-e lényeges változás az idők során, vagy viszonylag stabil forrásokra építhettek-e a kanizsai vezetők. Egyelőre annyi rajzolódik ki, hogy komoly bevételekre tettek szert