Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16–17. századi Dunántúlon

ZALAI MÚZEUM 4. 1992 Varga J. János: Katonai bíráskodás a 16—17. századi Dunántúlon A 16—17. századi Magyarországon „vitézlő rend"-ként emlegették azt az új, sajátos társadalmi réteget, amelynek tagjai közép- és kisbirtokos nemesekből, szökött jobbá­gyokból, félszabad és a társadalom perifériájára szorult elemekből verbuválódtak. Létrejöttét a déli határon meg­jelenő oszmán hatalom idézte elő, amely egyre följebb ha­tolt a déli végektől az ország középső területei felé. Ter­jeszkedésének fő iránya Magyarország dunántúli terüle­tein keresztül vezetett Bécs felé, ezért itt épült ki az a mély­ségben tagolt védelmi rendszer, amely a déli végvárvonal összeomlása után nagyjából a zalai — veszprémi — komá­romi végekig hátrálva tartóztatta föl a nyugati irányú hó­dítást. A meghódított területről elmenekült lakosság — az élet új lehetőségeit és a fölemelkedés útját gyakran fegyveres szolgálattal keresve — az ország szabad vidékére költözött, ahol a „vitézlő rend" tagjaként magánföldesúri vagy kirá­lyi szolgálatba állt. A dunántúli főurak, akik kerületi főka­pitányként (országos főkapitánynak, generálisnak, kerüle­ti generálisnak is nevezték őket) vagy más országos tisztséget viselve másfél évszázadon át kezükben tartották a helyi védelem irányítását, a 16. század közepén kezdték újjászervezni magánhaderejüket, hogy birtokaikat védel­mezve egyúttal honvédelmi kötelezettségüknek is eleget tegyenek, ugyanakkor — néhány kivételtől eltekintve — megszerezték a végvárak őrsége fölötti rendelkezés jogát. Miközben létrejött katonai hatalmuk, társadalmi és politi­kai befolyásuk is megnövekedett olyannyira, hogy amikor Európa számos országában kezdetét vette az abszolút hata­lom kiépítése, Magyarországon éppen az ellenkezője kö­vetkezett be. A főurak keze alatt szolgáló „vitézlő rend" sajátos tár­sadalmi réteggé formálódott, amelyben a különböző ere­det az azonos életmód és a sorsközösség következtében el­mosódott, tagjainak különállás-tudata megerősödött. Sa­játos helyzetük nemcsak a kenyérszerzés, a fegyveres szol­gálat kínálta társadalmi és vagyoni felemelkedés — mint lehetőség — és a mentalitás terén, hanem az igazságszol­gáltatás tekintetében is megmutatkozott. A vitézlő rend tagjai ugyanis — akár a földesúri magánkatonaság szervitoraiként, akár a királyi végvárak katonáiként szol­gáltak —, a seregbíróságoknak a kisebb jelentőségű ügyekben egy adott területre korlátozott működésétől elte­kintve, egyaránt a kerületi generálisok vagy más országos tisztséget viselő főurak joghatósága alatt állottak. Igazság­szolgáltatás tekintetében döntően az határozta meg helyze­tüket, hogy uruk egy személyben katonai parancsnok, va­lamint személyi és területi jogokkal rendelkező földesúr volt. A kétféle illetékesség érvényesülése következtében a katonai és a földesúri bíráskodás gyakran ugyanazon do­minusz kezében összpontosult, aki katonai parancsnok­ként a seregszék és a hadiszék előtt, földesúrként az úri­széken szoríthatta engedelmességre katonáit. 1 A főúr kétirányú, ugyanakkor egymással ellentétben álló illeté­kessége egyrészt a vitézlő rend függő helyzetére utal — hi­szen a dominusz felelősségre vonhatta katonáját hűtlen va­gyonkezelésért és szökésért, katonai vétségért, ha­talmaskodásért s közbűncselekményért, sőt még birtok­ügyekben is illetékessé tette magát —, másrészt a központi igazságszolgáltatás korlátozott lehetőségeit, s ebből követ­kezően a földesúri hatalom túlsúlyát mutatja. A főúr bírói hatalmát társadalmi állása és törvények biztosították — a 15. századtól kezdve a legelőkelőbb nemesi szervitorokra nézve is 2 —, továbbá katonai rangja és az a tekintély, amelyre beosztása révén szert tett. így őrizhették meg ka­tonáik fölötti joghatóságukat a 16—17. századi Dunántúlon a Nádasdyak, Batthyányak, Zrínyiek és az Esterházyak. Mivel a katonai és az úrszéki bíráskodás joga ugyanazt a személyt illette meg, egyaránt tárgyaltak katonai és más természetű ügyeket a két különböző fórumon. A pereket vizsgálva kiderül, hogy a katonai bíróságok jelentősége — főként háborús időben — az úriszékéhez képest megnöve­kedett: katonák és polgári személyek fölött egyaránt ítél­keztek, s a katonai vétségek mellett gyakran kerültek elé­jük közbűncselekmények, sőt esetenként polgári perek is. Az úriszék ugyanakkor a közbűncselekményeken és a ma­gántermészetű ügyeken kívül — a katonai vétségek számá­nak emelkedése miatt — a vitézlő nép dolgaiban is eljárt. A katonák első fokú igazságszolgáltató hatósága a vitéz­lő törvényszékként is emlegetett seregbíróság volt. Össze-

Next

/
Thumbnails
Contents