Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén II. A szövés és a késztermék

A kender termelése és feldolgozása Letenyén IL A szövés és a késztermék 271 faszegekre, a másikat meg a fonalas durung alá, és a szár­fákba fúrt lyukakon át hozzákötözzük a szôfa lábaihoz. Aztán megbeszéllük, hogy ki mit csinál. Ezután aki a lán­cot engedi, leül a szüjőfa elé, és kibontja a láncnak azt a végét, amelyik a vetőszeg csinjánál volt, ahol elkötöztük a köteteket. A két segítség a csínfák helyére mindjárt bele­húzza a csinpálcákat, aztán a fonalat átvezetjük az első és a hátsó futtatófán. Ott a két segítség a fonalat kötetenként szépen elrendezi olyan szélességben, ahogy a nyüst meg­kívánja. Ezután a fonálfogó a fonalat ráhúzza a fonalas du­rungra, és a fonálfeszítő pálcát beszorítja a fonalas durung árkába, és lassan elkezdi a fonalat a durungra felhajtani. A láncot én szoktam lassan ráengedni a két futtatófára. Mert a két futtatófa csak arra való, hogy a fonalat elrendezhes­sük és egyenletesen, feszesen tekerhessék a fonalas hen­gerre. Közben nagyon figyelik, hogy minden szál szép sor­ban megvan-e párban, mert ha valahol elszakadt volna egy, azt mindjárt meg kellett keresni és összekötözni, hogy hi­bás ne legyen a vászon." (5. és 6. kép) A csínpálca vagy vezérpálca három 80 cm hosszú, spár­gával párhuzamosan egymáshoz kötözött bot, ami nélkü­lözhetetlen a szövőszék felvetésénél. A két szélső csinpál­ca a vetőszeg két csínjának a helyére került, úgy, hogy két-két páros szál egyszer a pálca alá, azután meg föléje kerüljön. A középső csinpálcára pedig úgy szedték rá a fo­nalat, hogy az szétválassza az alulra-felülre szétnyíló szá­lakat, így megállapíthatták, hogy minden szál megvan-e. Szövéskor, а fonál eresztésekor a csinpálcákat néha meg­rázták, meghuzogatták, — mert az a fonállal együtt csú­szott a nyüst felé —, hogy a szálak ne tapadjanak egymás­hoz, s rendben, párhuzamosan haladjanak. (7. kép) Ahogy a hajtófával lassan tekerték a fonalat a fonalas durungra, az egyik segítség minden rőf után — más házak­nál minden szőfa hossznál — egy-egy fonálpálcát, régebbi szóval foklát tett a fonál közé, hogy az egyre vastagodó kö­teg szálai egymásba ne akadjanak, de azért is, hogy szövés közben ellenőrizhessék, hány rőf fonál van még a henge­ren. Némely háznál keskeny rozsszalmakötegeket hasz­náltak erre a célra. (6. kép) Ha a fonál teljes mennyisége a hengeren volt már, lee­melték a helyéről, és keresztben feltették a szövőszék tete­jére. Majd eléje akasztották a nyüsttartó szerkezetet: a csi­katikarikatartót. Erről a kb. 115 cm hosszú és 6 cm átmé­rőjű rúdról két vékony kötélen lógott le az a két faragott rúd, melyek közepén fatengely körül egy-egy peremén ár­kolt karika forog. Ezekre kötözték a két nyüstöt, azaz a li­csepárt. A nyüst szerepe a szövésben az, hogy az addig párban számolt fonalakat alsókra és felsőkre válassza szét. Ha a li­cséket a fonalas hengerrel párhuzamosan felkötözték már, kezdetét vehette a munka következő mozzanata: a fonál li­csébe szedése. Ez is nagy figyelmet és két személy munká­ját igényelte. Egyikük volt az adogató, a másik, aki a licse túloldalán ült, afogdozó. „Gyere, adogasd be a fonalat, én meg beszödöm a licsébe." — szokták mondani. Vagy „gyere, bedolgozzuk a fonalat a licsébe." E munka lénye­ge az, hogy aki a nyüst előtt ül, kezével a nyüst szemeit ki­tágítja, hogy a nyüst mögött ülő asszony, aki egyszer­egyszer csak egy pár szálat fog a kezében, az alsó szálat át­dughassa a hátsó nyüst szemén, a felső szálat pedig az elül­sőn. „És ezt minden pár szálnál így kell csinálni, eltévesz­teni nem szabad" — mondták. (8. és 9. kép) Ha valamennyi szál sorban a helyére került, következett a két nyüstlevélbe fűzött fonalpár együttes, а fonál bordá­ba szedése. Itt is egyik asszony volt az adogató, a másik a beszödő. Mivel azonban a bordafogak köze szűk, a befog­dosást konyhakéssel, pároskéssel végezték. A borda szé­lessége, fogainak száma nagyjából azonos volt a nyüstével. A finomabb fonál szövéséhez 12-es, 14-es nyüstre és bor­dára volt szükség, a kócfonál szövéséhez azonban csak 6-os, esetleg 8-asra. Ha az utolsó pár fonalat is átadogatták már a bordafogak között, feltették a fölső keresztfára a nyüsttartó elé a bordatokot is, kis faszegekkel beállították annak magasságát, és belehelyezték a bordát. (10. kép) Mindezek után az immár feleslegessé vált első futtatófa helyére feltették a vásznasdurungot, melyen anyagtakaré­kosság céljából korábban rajta hagytak egy darab végzős vásznat, melynek a borda felé eső végén szabadon lógtak a láncfonalak. Ezekhez kötözték a bordán átadogatott szá­lakat. A láncfonalat a vászonfeszítő-lapicka és a vászon­feszítő-kulcs segítségével feszesre húzták, végül egy hosz­szú faszeggel rögzítették. Efféle végző vásznakat csak­nem minden letenyei háztartásban tartottak, hisz alkalma­zásukkal az asszonyok több, mint fél méter hasznos vász­nat nyertek. (12. kép) Ennek befejeztével kukoricalisztből és reszelt krumpli­ból egy kis zsíros vízzel pépet, pépöt főztek. Ha kihűlt, egy széles kefével megkenték vele a fonalat, hogy ne ma­radjon szőrös. Amíg a fonál száradt, a szövőszék aljába beépített két lábítóhoz sodrott kócspargaval hozzákötözték a két nyüstöt. A szövő asszony ugyanis a lábítók váltakozó nyomkodásával emelgette ritmikusan hol az egyik, hogy a másik nyüstöt, s nyitott ezáltal rést az alsó és felső fonálsor között a vetülékszálakat, a bélit tartalmazó, csévével ellá­tott vetélőnék. (A szád kifejezést Letenyén nem ismerik.) A cséve töltésére mindig egy régibb, csévöllős rokkái használtak, melynek leemelték a szárnyát, s helyére egy vastengelyre szerelt, házilag faragott csévöllőt illesztettek. A csévét a tengely kiálló végére húzták. (Lelt. sz.: 60. 94. 2. 1—4.) Bodzafából vagy nádból készült; az előbbi belét tüzes vassal égették ki. A csévék töltésével egy idősebb családtag foglalkozott. Néki kellett ügyelnie arra, hogy a csévetartó szakajtóból a fonállal tőtött cséve ki ne fogyjon. Amikor a csévéről lefogyott a fonál, a szövő asszony a ve­télőben lévő tengellyel, a vőggyel együtt kiemelte és teli csévére cserélte. A vőgy némely házban már drótból, ré­gente azonban szilvafa vékony gallyából készült. (11. kép)

Next

/
Thumbnails
Contents