Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)

Őze Sándor: Kanizsa környéki végvárak viszonya a környék lakosságához, Csányi Ákos jelentései alapján

18 Óze Sándor után, Nagyságodnak kezek felemelésével imádnak." Pár nap múlva azonban biztonsági szempontokból kénytelen meggondolni magát. Március 30-án tanácsot kér a nádortól, hogy mit tegyen az elfogott hajdúkkal, akik Szenyérben vannak és törvényt készülnek ülni fölöttük. Ugyanis „ha Nagy Sebestyént megöli az törvény, soha Jánosit meg nem fogják. Törökké leszen, az is történhet, hogy az törvény szabadítani fogja ükét. Mert mind Sebestyén, mind Balázs Jánosi Mihályra mutat." Nem tudjuk pontosan mi lett az elfogott hajdúk sorsa, de peres eljárásuk idején értesülünk arról, hogy már régebben elfogott hajdúkat ekkor akasztanak fel Szenyérben. Az esetről Nádasdynak az a véleménye, hogy ,,az eféle mordályokat" keményebben kell büntetni, úgy hogy a keresztutakra kihegyezett ágú fákat kellene állítani s ezekre húzni rá a vétkeseket. Valószínűleg ilyen végre jutottak történetünk szereplői is. A Berekalját kirabló hajdúkat tehát elérte a jogos boszszú, Csányí a törvény kezére adta őket. Példájuk valószínűleg mindenképpen riasztólag hatott. Ugyanakkor 1556-ban Szigetvár első nagy ostromakor a parasztság és a katonaság egymáshoz való viszonyát nagyon sötétnek és veszélyesnek tartja. Két okot nevez meg: az egyik a rabló végvári katonaság és a hajdúság elidegenítő szerepe, a másik a török hódoltatás eltűrése és annak bosszúlatlansága. Az első esetben szinte lutheri ihletettséggel beszél a reformáció frazeológiájában arról, hogy a török mint Isten büntetése ellen csak akkor harcolhat sikeresen a keresztény had, ha betartja a kereszténység erkölcsi normáit. Ez a gyakorlatban a fegyelmezett végvári katonaságot jelenti, s a magán földesúri várak hajdú tartási jogának eltiltását, a szabad hajdúcsapatok szétverésében. ,,Télbe minden hajdúk az ű fészkére mennek. Az fészkeknek urát kellene büntetni, az hajdút is ugyanott találnák, de ím arra jutott dolgunk, ha az kevés szolgáló népet sem bocsátják az urak oly helyekbe az házakba, honnét rabiastul oltalmazhatná az üfelsége népe." A török hódoltatással kapcsolatban azt írja: „Átkozott legyen ki első oka az hódolás engedelmének s miulta az török az tengeren által jütt ha akkor kezdett volna az hódolás ekként kereszténységnek vége volna, kit immár megoltani nem látom magát."

3 A hódolt nép szerinte együtt rabol a törökkel, az elidegenített parasztság a töröknek szállít híreket.

4 Különösen a kereskedőket látja veszélyesnek. Többször követeli a kálmáncsehi kereskedők járkálási jogának eltiltását.

5 Üldözi a kálmáncsehi bírót, mert ő volt állítólag a közvetítő Babolcsa várának feladásakor, ő bírta rá a katonákat a vár feladására. Ugyanakkor Csányi fél, mivel a végvárakban szolgáló katonák apjuk-anyjuk, rokonságuk a környező falvakban él. Egy történetet mond el erről: „Szigetbül egy darabontot elfogtak, kinek az anyja Pécsett lakott kit az anya a bégtül meg szabadétott. Kinek szavából az falukról vitet Pécscsé a bég húsz embereket. Egyik nemes ember volt. Négyének kezeket, lábokat vasverővel megtörte. Az piacon néhány napon fertengettek az tizenhatának hátokra egy egy nyást attak mezétláb hajadonfével egy egy ümegbe kivitték és az nyásokba vonták az bég szeme előtt." Valószínű, hogy a fiát kiszabadító anya a fia értesülései alapján a magyaroknak kémkedő falusiakat jelentette a bégnek. Csányi azt kéri Nádasdytól az üggyel kapcsolatban, hogy „valamennyi török fogoly Szigetbe vagyon, kik pécsi bég azaz Arszlán bég birodalmából estének" különféle módon ölessenek meg. Szerinte ez sokat használna a fogságban lévő magyar raboknak is. Mi több, szerinte jó lenne ha a Zrínyi fogságában lévő vajda, aki Arszlán bég szolgája halálával fizetne ura merészségéért. „Vonnák Sziget előtt oly módon nyásba, hogy hamar meg ne halna, a szintén fogságban lévő fiát pedig ugyanabba a nyásba az apja feje fölött vagy pedig előtte horogba tétessék."

6 Ugyanakkor megjegyzi, hogy nagyon sok olyan gyalog van Szigetváron, aki előzőleg már szolgált török végvárakban, Pécsett, Sellyén, Görösgálon. Mint láttuk, Jánosi Mihály esetében is azért kívánja enyhíteni a törvény szigorát, nehogy ő is török szolgálatba kényszerüljön. Ugyanakkor más levélben arról értesít bennünket, hogy a kálmáncsehiek saját szavukon fogoly katonákat hoztak ki török rabságból, hogy ő szabad kereskedést engedélyezzen nekik. Látjuk tehát, hogy a viszony a katonaság és a környező lakosság között nagyon sokrétű és elég ambivalens. Semmiképpen sem lehet csoporttudati értelemben egyértelmű következtetéseket levonni. így folytatva a vizsgálódást hadd mondjunk el még egy történetet, amelyhez elég sok jelentés kapcsolódik, és a hajdúság és a végvári katonaság viszonyára szolgáltat fontos adatokat. 1555. szeptember 20-i levelében ír először arról Csányi, hogy Szél Péter vezetésével mintegy másfélszáz hajdú kiszökött az ostromlott Kaposvárból a kapitány ellenkezése dacára. Arról értesíti Nádasdyt, hogy a szökött hajdúk Komár és Zalavár irányában tartanak. Kéri a nádort, hogy a környező végvárak kapitányai kapjanak parancsot a hajdúk elpusztítására és a vajdák és tizedesek fejeit Babolcsára, Szigetbe vigyék elrettentésképpen. November 26-i levelében viszont leírja, hogy a kaposi hajdúk életben maradtak, Zöld István házánál szálltak meg és később „Dörsfi uram fejedelem módon megkegyelmezett nekik" és szolgálatába fogadta őket. Azóta a vidéket fosztogatják. „Az múlt napokba mentek Korokna felé találtak egynéhány szekeret kit a török Korokna épülésére kényszeríted:, kikbe ott hármat levágtak... a többit éjjel erős fogságba tartják nappal mieltetik vélek. ím az elmúlt napokban egyik elfutnék hogy hazaszaladjon, utána az réten elérik azonnal levágták." A halottat Csányi jobbágyaival temetteti el éjszaka, mert azok is félnek, hogy megölik őket a hajdúk. Szél Péter az elfogottaktól 332 forintot követel életük fejében, amiért a töröknek szolgáltak. Csányinak a véleménye a dolgokról az, , ,ha az Úristen az birodalmat rajtok pogányoknak adta és keresztény birodalomtól odaengedte, és hódolást kivel magukat megmondhatatlan nyomorúságokba oltalmazzák,