Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)
Közlemények - Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára” című tanulmányához)
ZALAI MÚZEUM 4. 1992 Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stfluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor ,,A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára" című tanulmányához) 1989 nyarán, visszatérőben egy zalavári kirándulásról, kerek negyvenöt év után jártam ismét a Balatoni Múzeumban. Elsősorban a Tóth Sándor rendezte középkori kőtár érdekelt. Az anyag többsége régi, mondhatnám kedves ismerősöm volt. Nem egyet valamikor mint raktári tárgyat fotografáltam egy régimódi 6x9-es lemezes fényképezőgéppel, de néhányat még kint vidéken, ahol szabad ég alatt hányódtak. Jól esett most valamennyit biztos helyen, kellő környezetben látni. Csak két esetben ütődtem meg a bemutatás módján. Az egyik a badacsonyi Árpád-kori templomkapu volt, amelynek oszlopos béllete múzeumi fölállításában rézsútosan kifelé tágul. Eredetileg azonban nem így állt. Storno Ferenc annak idején felmérte a romot, és lerajzolta a kapu maradványát is. 1944 áprilisában mindkét rajzot közöltem a Balatoni Szemlében. 1 A két rajzdokumentum szerint a kapubéllet oldalai nem tágultak kifelé, mint ahogy a román korban általános szokás volt, hanem nagyon provinciális módon jóformán párhuzamosak voltak. Tóth Sándor készséggel elismerte a hibát, és meg is adta az okát. Amikor a felállítás tervét készítette, hiába kereste a Széchényi Könyvtárban cikkemet. A Balatoni Szemlének épp ez a száma hiányzott. (Koppány Tibor kisméretű, de pontos átrajzolásában úgy látszik, nem bízott. 2 ) A tévedést egyelőre nem lehet jóvátenni, és a katalógusban sem tudott rá utalni. A másik, aminek elhelyezésével nem tudtam egyetérteni, a három darabra tört nagy szalagfonatos és feliratos márvány gerenda Zalavárról. Ez az egész kőtárnak alighanem legrégebben ismert és legtöbbet vitatott tárgya, amellyel kapcsolatban a Dunántúl koraközépkori egyházés művészettörténetének jóformán minden lényeges problémája felmerült. Ahogy Tóth Sándor katalógusának 64 tételéből 28 Zalavárhoz kapcsolódik, úgy áll ezeknek a problémáknak a középpontjában is Zalavár és karolingkori elődje, Mosapurc. A kiállítás nem szemgyönyörködtető látványosság. Még a szakember is inkább csak sejtheti, hogy milyen történelmi múlt áll az egyes darabok mögött, mennyi súlyos kérdés fűződik hozzájuk. Ezért vártam kíváncsian a már jó ideje beígért katalógust, amelyet 1991 februárjában kaptam kézhez. Tóth Sándornak a Zalai Múzeumban (2 1990, 147—187) megjelent írása azt bizonyítja, hogy teljesen tisztában van anyaga különleges jellegével és jelentőségével. Épp ezért jóval többet nyújt, mint amit címe ígér, és egy múzeumi gyűjtemény katalógusától általában elvárunk. A bevezető ismertetés, amelynek a jegyzetanyaga terjedelmesebb, mint maga a fő szöveg, kitér minden művészettörténeti és történeti problémára, amely Zalavárral kapcsolatban kb. 1987 végéig a szakirodalomban felmerült. Ezért nem meglepő, hogy Tóth Sándor minden zalavári eredetű darabot tárgyal és katalógusba foglal, amelyről az irodalomból tudomást szerzett; nemcsak a Keszthelyen őrzötteket, hanem a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban (B és C) és a budapesti Nemzeti Múzeumban (D és E) levőket, sőt az eltűnteket is, amelyeket csak múlt századi rajzokból és leírásokból ismerünk (F, G, H, I és J). A katalógusból ugyan nem tűnik ki, hogy két igen fontos darab, В és C, ma Zalaegerszegen látható. A bibliográfia tanúsága szerint példás a lelkiismeretesség, amellyel Tóth Sándor átböngészte mintegy 1987 végéig a hazai szakirodalmat és kiadatlan, kéziratos forrásokat. Mivel Zalavár, illetve a 9. századi Mosapurc kutatása már kezdettől, az 1840-es évek óta, nemcsak magyar ügy volt, igyekezett felhasználni a külföldi irodalmat is. Itt természetesen nem törekedhetett teljességre. Sajnos, elkerülte figyelmét az 1981-es bécsi nemzetközi bizantinológiai kongresszus 1982-ben publikált anyaga és az 1985-ben Salzburgban tartott nemzetközi szümpozion, amelynek előadásai 1986-ban jelentek meg. Mindkét helyen elég bőven esett szó Zalavárról is (1. alább). A dokumentáció során Tóth Sándor jóformán minden 1987-ig felmerült kérdéssel kapcsolatban számba veszi az addigi nézeteket, és elég kategorikusan megfogalmazza saját, többnyire eltérő véleményét. A zalavári feltárások azonban még 1991-ben is folytak, a leletek kiértékelése és publikálása még csak a jövő zenéje. Épp ezért kívánatosnak látszik kritikailag megvizsgálni, mennyiben szolgálhatnak a Balatoni Múzeum középkori kőtára katalógusában foglaltak a feltétlenül szükséges további kutatás alapjául.
