Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

238 Kerecsényi Edit pálcáról húzogatott szöszt. Hát egyik kezemmel pödröm a szöszt, a másikkal meg igazítom és közben nyálazom." Először mindenütt a legértékesebbet: a virágos szála szöszt fonták meg, utána a magos kender szöszit, azután a hegye kócot, s utoljára a tő felőli kócot, azaz a mellékkócoi. Minden asszony azon volt, hogy karácsonyig elvégezzen a fonással, de aki sok kendert termelt, vagy aki nem szőtt már otthon, az elfonogatott húsvétig is. A fonással kapcsolatban Letenyén —, de a szélesebb környéken is — több tiltónapot tartottak számon. Nem fontak szombaton azaz Mária napján — az a takarítás ideje volt — Katalin, Erzsébet, Borbála, Luca, Miklós és András napján. De nem fontak karácsony és újév között és a húsvétot megelőző csonkahéten sem, mert attól tartottak, hogy ellenkező esetben rosszul kel a következő évi kender. Az idős asszonyok szívesen visszaemlékeznek azokra a hosszú téli napokra, melyek legfontosabb feladata a fonás, majd a szövés volt. Hagyományos értelemben vett fonóra Letenyén és környékén nem emlékszik senki. 4—5 asszony azonban még az 1950-es években is össze-összejött egy-egy háznál, odacipelve a rokkáját, a rokkapálcát s a kisszéket, s fontak naphosszat, gyakran éjfélig is. Közben beszélgettek. Az idősebb asszonyokat több évtizedes barátság vonzotta ilyenkor egymáshoz. Munka közben gyorsan telt az idő, s „ha egy kapocs alla megtelett, odébb tettük a kapcsot, hogy az orsón össze ne dűljön a fonál. És ha minden jól ment, egy nap három—'négy orsó fonalat is megfontunk." Ha megteltek az orsók, kezdődhetett az áspolás. Az áspafa azaz ásop a fonál hosszmérésének az eszköze. Az áspafát mindig a család valamelyik férfi tagja készítette. A Letenyén látottak többségét adatközlőim elődeiktől örökölték még. E fejszézett keményfarúd hossza két rőf, ami a letenyeiek szerint 160—170 cm. Ők ugyanis a fonalat vagy vásznat mérő személy nyújtott karja és a melle közti távolságot nevezték réf-nek. E masszív rúd egyik végét ágasfa képezi: ez az ásop csinnya, a másikra keresztlécet csapolitak: az a futkozó

ÍS (26. kép). Tavasztól őszig a padláson volt a helye, többnyire a kakasülőn vagy egy védett sarokba állítva a rokka mellett. Mindenszentek után a rokkával és tartozékaival együtt hozták le, s amíg a fonást be nem fejezték, az ágy végénél a falhoz támasztva tartották. Ahol több asszony font, naponta szükség volt rá. A fonállal telt orsóról ugyanis megadott szabály szerint erre tekerték, áspálták a fonalat. A művelet a következőképp történt: az áspoló személy — majdnem mindig a gazda vagy egy legény — öreg rokkavasra húzta a fonállal teli orsót —, esetleg a rokka szárnyával együtt vette azt kezébe — majd az asztalra fektette és az áspafa futkozójának egyik végéhez hozzákötötte a kezdőszálat. Azután terpeszbe állva, s derékból ide-oda hajolgatva, a fonalat átvezette az ásop csinnyán, majd a futkozó másik végén, aztán megint a csinynyán. És ezt ismételte „futkozótól főnek, cskinyától lenek, a másik futkozótól megint főnek..." mindaddig, míg az orsóról le nem fogyott a fonál. Egész beleszédültek a sok hajladozásba — mesélik. Az áspára egy alkalommal 2 nagyobb vagy három kisebb orsó fonalat szoktak feltekerni. Ha lefogyott az orsóról a fonal, jelnek szálat kötöttek bele és egy újabb orsóról is rááspolták a fonalat. Ha az áspafa megtelt, megszámolták, hány szál fonál került rá. ,,A csinnyától az egyik futkozón át vissza a csinnyához, onnét a másik futkozón keresztül ismét vissza a csinfáig az egy szál — az nálunk a fonál hosszának mértéke. (Átlagosan 7 méter). Ennek háromszorosa, azaz három szál az egy ige (kb. 21 m). 40 ige — azaz 120 szál — neve pedig kötet. Ez együtt olyan 840 m. S ezt szoktuk felvinni a szőfára (szövőszékre). Minden kötet fonalat gondosan átkötöztünk a futkozó két végénél és a csinyfánál is, nehogy mosás közben vagy később a fonál összegabalyodjon" (27. kép). Ezt a madzagot a gereben fogai közt fennakadt csomós kócból vagy a tiloláskor lepotyogott csenevész kenderből, a tilóallából kézzel pödörték

19 (28. kép) és vezérnek nevezték. Egy áspafára — a fonál minőségétől és vastagságától függően — 5—7 kötet fonalat áspoltak. Szöszből többet, a kócból kevesebbet, de mindig csak ugyanazon minőséget. Munka közben nagyon figyeltek, nehogy keresztútra tévedjenek, vagyis eltévesszék az áspálás menetét, sorrendjét. Egy szabálytalanul vezetett keresztszál ugyanis az egész munkát összezavarta volna. Ha észrevették a hibát, inkább visszatekerték az orsóra a fonalat, és jobban odafigyelve újra kezdték az egész műveletet. Amikor az áspafa megtelt, a fonalat levették róla, és jól megrázogatták, hogy az összetapadt szálak elváljanak egymástól. Ennek neve egy darab volt. Végül felakasztották a kamrában a rúdra, mígnem annyi összegyűlt, hogy érdemes volt megpárolni. A párolás legfőbb kelléke a mintegy 75 cm magas és ugyanolyan átmérőjű dongás párlósajtár volt. Többnyire kádárral csináltatták, néhány gazda azonban maga is el tudta készíteni. Az egyik donga alját vagy a fenekét azonban kifúrták, s az előbbit egy 20 cm-es fa dugasszal, az utóbbit pedig egy, a sajtárnál hosszabb rúddal zárták el, hqgy a lúgot a mosnivalóval teli sajtárból is leengedhessék. E sajtárok legtöbbje az egymást követő nemzedékek használatában elkorhadt, ezért 1960ban Egyedután talán minden 15. háznál akadt már