Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

234 Kerecsényi Edit A magos kender 1 hónappal később, augusztus 10-e körül érett meg (11. kép). „Nagyboldogaszszony napjára legtöbbször már le is vertük a tetejét, kivertük a magját" — mondták. Nyövése — erosebb gyökérzete miatt — sokkal fárasztóbb volt, de nem kívánt akkora figyelmet (12. kép). Akadt azonban olyan asszony, aki a magos kender betakarításában nem vehetett részt, mert allergiás volt a belőle áradó erős szagra. Az asszonyok egymás mellett lépkedtek, s gyökerestül, töjestül tépték a növényt, most már nem szálanként, hanem marokkal, 8—10 szálat is egyszerre. Ezúttal is bal markukba gyűjtötték a kórókat. Ennél is két maroknyi alkotott egy kévét. Ha szép sűrű volt a kender, ahogy haladt a sor, mögötte minden lépésre három kéve is feküdt egymás mellett (13. kép). A magos kendert azonban csak a nyűvés befejeztével kötözték kévékbe, mert a szálakat nagyság szerint is összeválogatták, hogy majd egyenletesen ázzanak. Majdnem minden letenyei asszony visszaemlékszik arra, hogy az utolsó kendert termő évben, 1962-ben a magos kender túl nagyra és vastagra nőtt. Két árvíz is volt akkor Egyedután, azért a kenderben sok lett a haszontalan, a pácás. Panaszolták is akkoriban, hogy milyen sok kender ment veszendőbe, s hogy a többiből sem lesz szép vászon. A nyűvés befejeztével rendezték a kévéket. Egy menyecske erős vágódeszkát vagy egy pallódarabot tett a kévék töve tője alá, majd baltával levágta a gyökérzetet. Ezután a kévéket kupacolták, vagyis úgy rakták egymás fölé, hogy a magos fejek mindig középre, egymásra kerüljenek (14. kép). Itt is „egy húsz került minden kupócba." Végül a fejeket jól lenyomkodták, majd rászórták a levágott gyökérzetet, sőt még egy csomó gazt is. Három napig hagyták így füledni, gőzölni, mialatt a fejek megbarnultak, s a „befülledt mag elvált a burkától." Ezután egy tapasztalt asszony megvizsgálta a fejeket, s ha úgy látta, hogy a mag csépelhető már, szétbontották a rakást, s jó karikásán szétteregették a kévéket (15. kép). Ha a fejek megszáradtak, kezdődhetett a cséplés. Földre terítettek egy háziszőttes ponyvát, amire egy, esetleg két fonószéket tettek, s azokhoz csapkodták a kévék fejét. Közben bottal is megveregették őket, hogy „a buga minél jobban kieressze a magot." Előfordult azonban, hogy a mag nehezen hullott ki. Ilyenkor a kévéket éjjelre újra szétteregették, és másnap megismételték a cséplést. E munka végeztével a törmelékkel vegyes magot „először fölöző rostával rostálták át, majd kisrostával nekieregették a szélnek, hogy a törektől és a szeméttől megtisztuljon." Végül a napra tették száradni. Ha már alaposan megfutotta a nap, zsákba öntötték, majd felakasztatták a padláson a kötőgerendára. Itt maradt a következő évi vetésig. A felesleget eladták vagy a baromfival etették meg. Néha gyógyítás céljából is vettek ki belőle.

10 A már kicsépelt kendert újra kévékbe rendezték, majd iszalaggal azokat is húszakba kötözték, s vitték az Álló-Murára. Az áztatás hasonlóképp történt, mint a virágosnál, az időtartam azonban a rostok vastagsága szerint 8—10 napig is eltartott. Mikor a rostok kellőképp megrohadtak már, a magos kévéket is gondosan kimosták, kivetették, kicsurgatták, majd kocsival hazavitték. Otthon a kútnál gyakran még egyszer átmosták, mert szeptemberre a sok áztatástól egész mocskossá, sűrűvé vált a Holt-Mura. Ezután a magos kévéket éppúgy szétteregették, mint a virágosat. Közben értő szemmel vizsgálgatták a kórókat. Ha a gazdasszony azt tapasztalta, hogy némelyik kéve nem rothadt meg kellőképp, „ha egyik-másik kévét keményellöttük, azt hagytuk még egy éjszaka nedvesen a szekéren a rakásban, hogy tovább puhuljon. Mert ott magában is gőzölgött még, s puhult a pazdergyája." A magos kévék 4—5 napig is száradtak a pajtáskertben. Közben kiforgatták őket, sás kötőjüket lejjebb vagy följebb húzták, hogy minden részüket egyenletesen süsse a Nap. Némely egyedutai háznál az 1950-es években 100—120 kéve kender is száradt ilyentájt. A virágos és a magos kender megmunkálása ettől kezdve azonos módon történt. De míg a virágos növény rostjaiból finomabb, a magoséból durvább vásznat tudtak szőni. Ahol több asszony volt a családban, ilyenkor osztották szét a kendertermést. Hajdan az idős gazdaasszony szabta meg az elosztás arányát, ő mondta meg, hogy a menyecskék közül kinek-kinek hány húsz kender jár. Ennek megmunkálása majd hasznosítása aztán az ő feladata és joga lett. Éppen azért a népesebb családokban még az 1930as években is minden asszonynak volt saját vágója, melyet a férje, vagy még az apja készített a számára. S ettől kezdve a menyecskék nemes versenyben álltak egymással: mindegyik azon volt, hogy néki legyen majd a legszebb fonala, s a legtöbb vászna. Az asszonyok már az áztatás ideje alatt megvizsgálták a pajtában vagy a színben tárolt kendervágókat, valamint a rostok további finomítására szolgáló tilót, hogy nem lazult-e ki valamelyiknek a lába, vagy a nyelvet rögzítő faszeg. A hibát a gazda mindig gondosan kijavította. Amikor jól megszáradtak és átforrósodtak már a kévék, kezdődhetett a vágás, melynek célja a növény fás részeinek összetörése és eltávolítása volt, eszköze pedig a kendervágó.

11 A vágót minden közepes kézügyességű gazda el tudta készíteni. Formája több-kevesebb eltéréssel azonos volt a szélesebb környéken használtakkal. Négy, ferdén