Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)
Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén
A kender termelése és feldolgozása Letenyén 233 alatt sással, vagy kitépett csenevész szálakkal öszszekötöztek. Azt az asszonyt, aki kusza kévét kötött, megszólták, s többé nem hívták segíteni. „Ha a kendör szép tiszta volt, (nem volt szulákos) délutánra ki is nyöttük a virágossá!" — magyarázták. A munka végeztével egy fiatal menyecske elkezdte a sorba fektetett kévéket négyesével, ötösével behordani a pajtáskertbe, s megkezdődött a kötegelés. Szőlőhegyről hozotft erős iszalagot fektettek a földre, majd X alakban kettesével rátették a kévéket úgy, hogy a két alsónak a feje jobbra, a föléje ugyancsak X alakban kerülő kettőé pedig balra nézzen és így tovább. 20—20 kévét raktak egy csomóba, azaz egy húszba (5. kép). Ha gondolták, hogy együtt van már a 20 kéve, megszámolták. Közben megigazgatták őket, hogy valamennyit egyformán érje majd a víz, s ezáltal egyenletes minőségű, jó fonalat nyerjenek. Végül az iszalaggal gondosan összekötöztek minden csomót, nehogy eloldódj on, hisz akkor széthullott volna a vízben a köteg. Az összekötözött húszakat még jól meg is nyomkodták, majd kocsira rakták, s az Álló-Murára vitték. 9 Az I. világháború előtt sokan áztattak a NagyMura szélének védett kanyarulataiban is, mert úgy tartották, hogy a folyóvízben fehérebb, szebb lesz a kender rostja, nem büdösödik és nem barnul meg. Persze, a Nagy-Murán sokkal erősebben le kellett cövekelni a kötegeket, s az áztatás is tovább tartott néhány nappal, mivel az hidegebb volt. Idős adatközlőim gyakran emlegették, hogy 1916 körül egy felhőszakadás következtében úgy megbolondult a Mura, hogy a falu összes kenderét elvitte. A kendertermés mértékegysége a húsz volt. Horváth Mari néni pl. így mondta: „Tavaly vót nekünk hét húsz virágossá meg nyolc húsz magossá, mert a magossá mindig több." Volt azonban Letenyén néhány olyan család is, akik a kinyűtt virágos kendert először a pajtáskertben megszárogatták, s csak azután kötözték húszba, s vitték áztatni. Azt tartották, hogy ezáltal fényesebb lesz majd a szöszi, azaz a rostja. Mások meg azt bizonygatták, hogy a nyersen áztatott kender a jobb, annak válik lazábbá, tartósabbá a rostja. Amikor a kocsival a Murához érkeztek, a férfiak a kévekötegeket belehajigálták a vízbe. Ott álltak már benne a hitvány ruhába öltözött aszszonyok és azok legényfiai, esetleg egy-két rokon gyerek, akik gondosan egymáshoz kötözték, majd egy hosszú karóval a mederfenékhez rögzítették a kötegeket. Azok a családok, akik hajdan a Mura folyó sekélyebb szélein áztatták a kendert, sokkal óvatosabban karóztak, azért a kötegeket hosszú és erős iszalagokkal a partoldalba vert cölöpökhöz is hozzákötözték, nehogy egy hirtelen áradás elsodorja azokat. A Murában néha 3—4 köteg kendert is egymás fölé helyeztek, vigyázva arra, hogy az egyes csomók ellentétes irányban kerüljenek egymás fölé. A sekély Béci-patakban áztatok azonban csak egymás mellé fektethették az összecsomózott húszakot, ügyelve, hqgy a víz mindenütt átjárja és fedje a kévéket. Végül az egészet kapákkal vastagon befedték sasos, hináros iszappal, hogy valamennyit egyenletesen járja át a víz (6. kép). Előfordult, hogy egy időben 30—40 család kendere is ázott a Murán. S hogy ki-ki megismerje a sajátját, a karóra jelet, gyeit kötöttek: a közeli kukoricaföldről letört szart, tökindát, esetleg otthonról hozott rongyot. Arra senki nem emlékszik, hogy bárkinek is meglopták volna a kenderét. A virágos kender a víz hőmérsékletétől függően 4—6 napig ázott. A negyedik napon a gazdaaszszony bement a vízbe, s megvizsgálta a kévéket. Ha elvált már a rostszál a haszontalan háncsától, akkor volt kész az áztatás. Akinek nem volt még elég gyakorlata ennek megállapításában, kihúzott néhány szál kendert az egyik kévéből, otthon gyorsan megszárította, és próbavágást csinált. De ezzel senki sem dicsekedett. Ha a kender kellőképp megázott, jött a gazda, s a család nagy része a kocsival. Ismét hitvány ruhát öltöttek — az asszonyok gyakorta férjük szűk gatyáját húzták fel, elkötve a szárát, hogy a piócák ne tudjanak rájuk tapadni. Ekkor már a férfiak is a vízbe mentek, segítettek a csomókat szétoldani, s a kendert a sártól és iszaptól tisztára mosni, kiverni (7—8. kép). Miután a jól kicsapkodott, kellőképp megrohadt, szétlazult rostú kévéket kidobálták a partra, tőjükre ütve szétteregették őket, hogy kicsurogjon belőlük a víz. Az alapos mosás nagyon fontos volt, mert a gondosan átmosott kenderből fehérebb vásznat lehetett szőni. A mezőgazdasági munkák dandárja, az aratás idején némi változatosságot hozott a parasztság életébe a kender áztatása és mosása. A férfiak dévajkodtak a szokatlan, gyakran hiányos öltözetű menyecskékkel, lányokkal, s ha még nem volt nagyon sáros a víz, jót fürödtek is. Az asszonyok megtárgyalták, jó lett-e a kendertermés, kellőképp megázott-e, netán egyik-másik kéve el is ázott, stb., stb. A gyerekek pedig — akik mindig lelkesen segédkeztek e nem mindennapi munkában — vidáman hancúroztak, piócát raktak egymásra, aztán gyufával leégették azokat, esetleg sóval hintették meg őket, hogy megszabaduljanak tőlük. Eközben a kévék megszikkadtak, szekérre rakták őket és vitték haza (9. kép). Otthon ismét szétteregették, s néhány napig még szárogatták (10. kép). Ha megeredt az eső, összekapkodták és a pajtába menekítették. Majd — ha az egyéb gazdasági munkák megengedték — kezdődhetett a kender vágása.
