Zalai Múzeum 2. (Zalaegerszeg, 1990)

Közlemények - Kerecsényi Edit: A kender termelése és feldolgozása Letenyén

232 Kerecsényi Edit nyeleké és bécieké azonban szétszórtan, az e célra legalkalmasabbnak vélt földdarabon, a Tisztapartdűlőben, a Béci-mezőben vagy a Hegy-mezőben. A kender alá — a családok létszámától és gazdasági-anyagi viszonyaitól függően — 50—100 négyszögöl ill. ahogy ők szokták mondani: 4—5, esetleg 6 lépés széles, s 50—80 lépés hosszú földet jelöltek ki. Ahol lányok voltak, ott többet. A termőföld előkészítése rendkívül gondos munkát igényelt. Háromszor szántották: ősszel, tavaszszal, majd közvetlenül a vetés előtt harmadszor is. Az őszi szántás után a gazda érett, morzsalékos istálló- vagy tyúktrágyával szórta meg a földet. Ennek mennyiségét jól el kellett találnia, mert a sovány földben apró maradt a kender, ha pedig agyontrágyázták, túl gazdag lett és lipássá vált, azaz olyan erős és vastag szálú, pácás lett, hogy a vágószerszám alatt széjj elmállott. Az ilyen kender tehát áztatásra is alkalmatlan volt, eltüzelték vagy seprűt kötöttek belőle.

8 Az utolsó, harmadik szántás után a gazda könynyű faboronával többször boronált, a még ezután is megmaradt hantokat pedig az asszonyok a kapa fokával törték apróra, nehogy a mag túl mélyre kerüljön. Mindenki arra törekedett, hogy a kender május 10-ig —, de legkésőbb a hónap közepéig — a földbe kerüljön. Két adatközlőnk szerint a Flórián napján (május 4.) elvetett kender szokott a legszebb lenni. A többség szerint azonban a vetésnek nem volt napra meghatározott ideje: az időjárás, a talaj megfelelő nedvessége szabta azt meg. „Kendert csak akkor lehet vetni, mikor olyan jó kis eső van, jó zsengés a főd, mert ha száraz, akkor kipattog a mag, ha meg túl vizes, akkor összeragad a főd és azért nem kel ki" — mondták. A bő és jó minőségű termés érdekében régen különféle kultikus cselekményeket is végeztek. A gazda pl. még 1960-ban sem vitt ostort magával, nehogy véletlenül rácsapjon vele a lóra, mert akkor szulákos lett volna a kender. Egyes asszonyok pedig a plébánost vízkeresztkor —, amikor az megáldotta a házukat — egy világért sem kísérték volna ki, mert attól féltek, hogy akkor nem nő nagyra a kender. Mások húshagyókedden arra biztatgatták a maszkákat, hogy jó magasra ugorjanak, hogy a kenderük is nagyra nőjön. Még ma is emlegetik, hogy 1972-ben Nagy Mihályné rászólt a házba lépő, szokás szerint magasra ugráló maszkásokra: „ne ugrállatok mán akkorán, nincs már kenderfőd". A Luca-napi kotyolók rigmusa is olyan magas kendert kívánt a gazdaasszonynak, mint a mestergerenda. A vetés többnyire a gazda feladata volt. Nyakába kötötte a vetőabroszt, esetleg a fűhordó lepedőt, a köcöllét, míg felesége a magot tartalmazó vászonzsákból úgy három kilónyit beleöntött (1. kép). Komótos, lassú léptekkel haladva, nagy figyelemmel végezte a vetést. Általában bal lábbal indult, miközben a markából először jobbra, a következő lépésnél balra, a harmadiknál pedig maga elé, középre szórta a magot. S ez így ment, míg a kijelölt föld végére nem ért (2. kép). Nagyon ügyelt arra, hogy az apró mag egyenletesen hulljon a szántásba. Utána visszafordult, s hasonlóképp lépkedve még egyszer megszórta a földet maggal, hogy a kender minél sűrűbben keljen. Az asszonyok általában tudták, milyen a gazda vetése, ezért, akinek kisebb marka volt, vagy ritkán hintette a magot, azzal harmadszor is végigvettették a talajt. Fontos, hogy a kender egyenletesen és sűrűn keljen — magyarázták —, mert akkor „a szála, a szöszi apróbb, finomabb lesz, s szebb vásznat lehet szőni belőle." Vetés közben a gazda hallgatott, sőt, aki adott a hagyományokra, előtte három—négy magot helyezett a nyelve alá. Csak a munka befejeztével köpte ki őket a következő szavakkal: ,,Ez a tiétek" — mármint a madaraké. Néha asszonyok is vetettek. Az egyedutai Gyergyák Györgyné pl. mindig maga végezte e fontos munkát. A gazda végül kétszer, sőt ha kellett, háromszor is újra boronálta a talajt, hogy az apró kendermagokra egyenletesen vékony földréteg kerüljön. Sokan madárijesztőt is állítottak a kenderföld közepére. Ha a talaj elég meleg volt már — főképp, ha közben esőt is kapott — a magocskák háromnégy nap múlva kikeltek és gyors növekedésnek indultak. S ha továbbra is kedvezett az időjárás, június végén, ill. július elején — aratáskor — már nézegették az idős asszonyok, hogy vajon sárga-e, porzik-e már a virágossá, azaz a virágos kender. S ha megrázva öntötte magából a virágport, vagyis porzott, elhívták a szomszédasszonyokat kendört nyöni. Reggel 9 óra után, mikor a harmat felszáradt már, munkához láttak. Fontos volt, hogy htáulról, vagy oldalról kapják a napot, hogy jobban lássanak. Egy-egy idősebb asszony ment szélrül, egy vagy két fiatal menyecske pedig óvatosan a kenderföldön, miközben jobb kezükkel gyökerestül húzgálták ki a magasra nőtt, sárgás színű, érett, virágos szálakat (3. kép). Közben vigyáztak, nehogy a csenevész zallakendört is kinyűjjék, és hogy a még zöld és alacsonyabb magoskendört le ne tapossák. A jobb kezükkel kihúzkodott, kinyött szálakat a balba rakták át mindaddig, míg a markuk meg nem telt. (4. kép). Akkor ezt a markot a bal hónuk alá csapták vagy lefektették a szomszédos burgondirépa-, mák-, vagy burgonyaföldre, és kinyűttek még egy maroknyi növényt. „Két marok adott ki egy kévét." Menet közben lehúzkodták a szálakra tekeredett szulákot, s minden kévét gondosan eligazítottak, elrendeztek, majd a tövén, a derekán és a virágja