Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Horváth László: Késővaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában

Késővaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában 67 juk. E sokoldalú tevékenység más területeken is jelentkezik (PETRES 1971., 133—135.) és szinte azt kell mondanunk, hogy ezek a települések „önellátóak" voltak. Dél-Zalában a késővaskorból magaslati, erődített települést nem ismerünk, kizárólag nyílt telepeket találtunk. IV. összefoglalás Dél-Zala késővaskori nyílt településeinek vizsgálatánál elengedhetetlen, hogy néhány szót említsünk a területen feltárt kelta temetőkről, ahová e telepek lakói temetkeztek. A rezi, a magyarszerdahelyi és a miklósfai temetők közül a miklósfai a legfiatalabb (Lásd: KELTA CORPUS; HORVÁTH 1979.). Feltűnő, hogy mindegyik temető használata a LT—

СЧ végén fejeződik be. Korábban a magyarszerdahelyi temetővel kapcsolatban azt írtuk, hogy a temető elhagyását esetleg öszszekapcsolhatnánk a II. század utolsó harmadában lezajló kimber vándorlással (HORVÁTH 1979., 65.). Ezt az óvatos fogalmazást annál is inkább tettük, mivel a temetők megszűnésének magyarázatára egy valószínűbb verzió kínálkozik. Franciaországtól Szlovákiáig általános az, hogy a temetők nagy többsége a közép LT végén megszűnik. A legtöbb kutató ezt egy mélyreható gazdasági—társadalmi változásra vezeti vissza (KRAMER 1962., 307.; WALDHAUSER 1974., 241.; PAULI 1980., 36.). Nem véletlen, hogy az oppidumok, az erődített magaslati telepek — a törzsi és gazdiasági központ szerepével — kialakulása, a pénzverés megindulása éppen az előző periódus temetőinek megszűnésével esik egybe (BENADIK 1977., 27.). A fenti megállapítások Délnyugat-Dunántúlra is érvényesek lehetnek, azonban így látszólagos ellentmondás adódhat. Tudniillik, ha az általános helyzetet — a LT—

С végén megszűnő temetők és a kialakuló központok közötti kapcsolat — szorosabban vizsgált területünkre akarjuk elfogadtatni, akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy területünkön hol vannak az oppidumok, vagy a magaslati telepek? Az egyik magyarázat az lehetne, hogy a korábbi kutatatlanság miatt nincs tudomásunk ilyen központról. Az utóbbi évek intenzív munkája azonban mindenképpen szolgáltatott volna adatokat erre vonatkozóan. Egyedül a Zalaszentiván—Kisfaludihegy lelőhely jöhetne számításba, ahol egy korábbi földvárat a kelták is valószínűleg felhasználtak (KELTA CORPUS, 132.). Ez a lelőhely azonban semmiképpen sem hasonlítható pl. a szalaeskai, vagy a regölyi magaslati telepekhez. Dél-Zalában a jelenleg ismert 53 késővaskori lelőhely közül 16 lelőhely sorolható a korszak utolsó periódusába (HORVÁTH 1979., 95—96.), tehát az erődített telep, vagy esetleg oppidum hiánya ellenére számos LT—D kori teleppel és temetővel számolhatunk területünkön. A Dunántúl keleti és nyugati felét összehasonlítva, a késővaskor utolsó századában egyértelműen a keleti terület az, ahol ez a társadalmi— gazdasági változás sokkal szembetűnőbben jelentkezik a régészeti anyagban. Ha ennek a változásnak egyik ismérvét, a kelta pénzverést vesszük vizsgálat alá, akkor egy újabb szemponttal bővíthetjük eddigi ismereteinket. Amennyiben igaz, hogy egy bizonyos típusú pénzt nagyrészt az azt verő törzs száUásterületén belül használták, úgy azok lelőhelyei nagyvonalakban körülhatárolhatják a törzsek területét (KERÉNYI 1953—54., 4.; KERENYI 1959—60., 5.). Figyelemre méltó, hogy Délnyugat-Dunántúlon eddig nem került elő kelta pénz, holott a Kárpát-medence többi részén eléggé sűrűn előfordul (PINK 1939., Lelőhelytér kép). Ebből az következik, hogy területünkön olyan lakosság élt az i. e. I. századiban,, amelyik nem vert pénzt és a szomszédos területek pénzei sem fordultak meg kezükben. Ez a negatívum mindenképpen egy társadalmi—gazdasági fejlődésben elmaradottabb területet és talán törzset sejtet. A Nyugat-Dunántúlon a legdélibb pénzlelőhely a Rába melletti Körmend (PINK 1939., 102.) és délen csak a Drávától délebbre fordulnak elő pénzek (MÓCSY 1974., 30.), A pénzek hiánya területünkön többféleképpen magyarázható: 1. Amennyiben Délnyugat-Dunántúl még a boi hatalmi szférába tartozott az i. e. I. században, úgy ez a kapcsolat nem jelentette a boi pénzverés jelentkezését ezen a részen, így a feltételezett hatalmi csoportosulás minősége a boi szférán belül változó volt. 2. Délnyugat-Dunántúl már nem tartozott a boiok területéhez. Ebben az esetben egy társadalmi—gazdasági szempontból elmaradottabb törzset (?) tételezhetünk fel itt. A Rába, a Balaton és a Mura által körülhatárolt területre jellemző a kelta pénzek hiánya és ha feltételezésünk igaz, akkor e törzs (?) szállásterülete is ez. Ilyen megközelítés után úgy foglalhatjuk össze a Dél-Zalában feltárt, nyílt késővaskori településekhez tartozó házak feltárásának eredményeit, hogy a területünkre kizárólagosan ez a településtípus volt a jellemző, a települések lakói valamivel elmaradottabb társadalmi—gazdasági körülmények között éltek, mint a környező területeké és fő tevékenységük a földművelésen és az állattenyésztésen kívül megmaradt a háziipari és kézművesipari szinten.