Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Horváth László: Késővaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában

66 Horváth László ugyanarról a lelőhelyről származik, LT—D korúak. Csupán egy LT—A periódusú példát tudunk erre említeni, Radovesice-ből (WALDHAUSER 1977., 8. á.). 2. с A következő altípusként osztályozhatjuk a rövidebb oldalakon egy-egy cölöppel rendelkező épületeket, melyek közepén a hossztengelyre merőlegesen is találtunk néhány cölöplyukat. Két lelőhelyen került elő ilyen konstrukciójú építmény (3. kép 5.; 7. kép 2.), habár az utóbbinál csak sejthetjük ezt a rendszert, a részleges feltárása miatt. Az egyiket a LT—C2, a másikat a LT—D periódusra keltezhetjük. A cölöpök alapján felvetődhet a kérdés, hogy kétosztatú épületről van-e szó, vagy csupán a szelemenre merőleges tetőszerkezet alátámasztására szolgáltak? Az utóbbit tartjuk a valószínűnek. Az altípus legjobb analógiáját Szlovákiából, Cataj-ból ismerjük (KUZMOVÁ 1980., 3. á. 7.), de az i. u. II. századi példái is vannak Pannóniából (KOCZTUR 1972., 10., 16. ház). 3. Külön típust képvisel az a két ház, melynek oldalain több cölöp helyezkedett él nagyjából szabályos rendben, a valószínűleg vesszőfonatos oldalfalra utaló árokkal (3. kép 5.; 5. kép 4.). A felmenő falu épületek LT—

С korúak. A késővaskor-ból egyelőre pontos analógiáját nem ismerjük ennek a típusnak. A római kori táci és adonyi házak ugyan hasonló cölöpszerkezetűek, de ezeknél csupán a cölöplyukakat lehetett megfigyelni, a gödör nélkül (KOCZTUR 1972., 7. ház, további párhuzamokkal). A Dunaújvárosban feltárt kisméretű avar házat (BONA 1973., 28—29.) és az orosházi Árpád-kori házat (MÉRI 1964., 3. kép) sorolhatnánk fel analógiáiként, de ezek időben nagyon messze esnek a késővaskortól. összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a különböző háztípusok egy településen belül is váltakoznak, azonos időszakon belül. Ezek után az a kérdés, hogy a különböző konstrukció esetleg funkcionális különbséget jelent? Nagyon nehéz ezt a kérdést eldönteni. Az épület használati módjára egyértelműen — a felépítés módján kívül — az épületen belüli objektumok, tárgyak utalhatnak, vagy az építmény teljesen speciális kiképzése. A válaszadást az is nehezíti, hogy a házakban talált leletanyag nem minden esetben tükrözi a ház funkcióját, hisz a ház felhagyásakor beszórhatnak más hulladékanyagot is, mint ami a házban zajló élet velejárója volt. Ennek ellenére természetesen a különböző leletek nagyon jó adatokat szolgáltathatnak egy telep életére. A Dél-Zaláiban feltárt 28 ház közül 6 esetben találtunk épületen belüli tűzhelyet, vagy kemencét. Ezeket valószínűleg lakóházként használhatták. A padlószint mindegyiknél vagy erősen lejárt, vagy ledöngölt volt. Azoknál az épületeknél viszont, ahol nem találtunk tűzhelyet, vagy kemencét elképzelhető, hogy nyáron lehettek használatban, esetleg a hidegebb időszakban forró kövekkel biztosították a ház melegét. Mindezek csupán logikai feltevések és sajnos jelenleg még nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy kimondottan lakóházként, műhelyként stb, használhattak egyegy épületet. Egyetérthetünk Bona Istvánnal, aki a Közép- és Kelet-Európa földbeásott házaival kapcsolatban megjegyzi, hogy ezeket a kutatás sokszor „etnikus jelzőkkel" ruházza fel, pedig a lényeges összefüggés a „klímaviszonyoktól meghatározott hasonló életfeltételekben keresendő" (BÖNA 1973., 66— 67.) A késő-vaskort megelőző időszak klímájának hidegebbre való fordulásával az ember kénytelen volt melegebb hajlékot készíteni magának és ennek kivitelezése elsősorban az adott földrajzi környezettől függött (HORVÁTH 1972., 88.). Dél-Zalában — a KárpátHmedence többi részéhez hasonlóan — elsősorban a fa jelentette a legfontosabb építési anyagot. A Dél-Zalában talált késővaskori települések kivétel nélkül a folyómenti partokon helyezkednek el homokos, löszös, néha agyagos talajon, melyek a földművelésre és az állattenyésztésre egyaránt alkalmasak voltak. A késővaskori nyílt telepek Európa-szerte hasonló jellegűek voltak és a településeik hálózata elsősorban a kisebb falvakból, majorságokból tevődött össze (PETRES 1971., 133.). A településszerkezetre nagyon jó adatokat szolgáltatott a Balaitonmagyaród—Kiskányavár (6. kép) és a Nagykanizsa—Dávid dűlő (12. kép) lelőhelyeken végzett ásatások. Mindkét lelőhelyen a házak szinte sorban követik a homokos dombon a vízjárta partot. A többi lelőhelyen ilyen megfigyelésre nem nyílt lehetőség, a kisebb területet érintő feltárás miatt. Ha feltételezzük, hogy a Nagykanizsa—.Dávid dűlőben megfigyelt 11 lakóház (?) egyidejű és családonként 4—5 főt számítunk, akkor a kis település lélekszáma nagyjából 50 lehetett. Ez pedig arányban áll a kis sírszámú kelta temetőkkel. Korábban említettük, hogy ezek a kis települések, a kutatók egybehangzó véleménye alapján, nagyrészt mezőgazdasági jellegűek, kiegészítve az állattenyésztéssel (PETRES 1971., 133.; SZABÓ 1971., 34.). E tevékenységekre utaló számos adaton kívül nagyon jelentős lehetett a háziipari, kézművesipari munka is. A házakból felszínre került leletek egyértelműen bizonyítják, hogy ezeken a telepeken számos, un. „kiegészítő" tevékenységet is folytattak: szinte mindegyik házból került elő a szövés-fonásra utaló lelet; a vas megmunkálására 11 objektumnál találtunk nyomot, míg a bronzmű vességre 3 helyen; a fazekas mesterség kétségtelen bizonyítéka a Garabonc—Ófaluban talált fazekaskemence ós a két másik lelőhelyen előkerült rostélydarab, valamint a balatonmagyaród—kiskányavári lelőhely grafittömbjét is ideszámíthat-