Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Pintér István: Népi gyógyvízkereskedelem Nyugat-Pannóniában

Népi gyógyvízkereskedelem Nyugat-Pannóniában 217 tak. A folyón komppal keltek át. Adatközlőim szerint 2—3 szekér fért fel a kompra. Petánc község a Murán innen fekszik, a kutak azonban a Murán túl, de még Petánc földje ez is. A hosszú út felét megtett fuvarosok Petáncon beálltak a rámpára, lovaikat a töltőüzem mellé épített istállóba kötötték. A kutak tulajdonosai, a Vogler testvérek az istállóért, a takarmányért semmit nem kértek. A kocsisok a lovak mellett, a szénán vagy a rámpán várták meg az indulást.

8 Petánc 1891-ben 515 lakosú szlovén község volt. A savanyúvíz források feltárását követően kitűnő munkaalkalom kínálkozott a Vas megyei kisközség lakosai számára, Ivan Stevanec helyi adatközlőnk szerint éjjel—nappal működött az üzem. Nyáron 10, télen 9 órát dolgozott 1—1 ember a töltőüzemben és a rakodásnál. A 20-as években 1 napra 15—17 dinárt kaptak (1 ing ez idő tájt 12 dinárba került, ezen kívül 11 órától 12 óráig saját maguk számára tölthették palackba a vizet. Ha egy családból többen dolgoztak Vogleréknál, akkor lehetőségük volt az illetményüket eladni a fuvarosoknak. Az ugyancsak környékbeli Csendeslakon (Tisina) lakó Vanek Siftar elmondása szerint Nagykanizsa környékéről, Alsólendva (Lendava) vidékéről érkező fuvarosok egy az egybe cserélték borra a savanyúvizet a század elején, a szikvíz megjelenése előtti időkben. A szódavíz elterjedése a későbbiekben is a legnagyobb konkurrenciát jelenti a Petánc—Radenc-i ásványvíznek. A környék falvait járva napjainkig meglátszik petánci házakon, udvarokon a rendkívüli munkaalkalom, az a kereset, amely a gazdálkodásból, földművelésből származó jövedelmet kiegészítette. (6. kép). A petánciak haszna nem mérhető a tulajdonos Vogler család jövedelméhez. A jó üzleti érzékkel rendelkező Vogler testvérek kiépítették a forrás környékét, tucatnyi épületet emeltek az akkori osztrák—magyar határ közvetlen közelében levő területre. Egy nap 20—30 szekér fordult meg itt. A korabeli feltárás és palackozás eszközeit a radenci múzeum őrzi. (7. kép). Napjainkban is állnak a korabeli épületek, s a rámpa, ahol a szekerekre rakták a csilléken kitolt üvegeket. Egy csillében 100 db üveg volt. így egy csille 4 ládát töltött meg. A palackozást nők, a rakodást férfiak végezték. Valamennyien petánciak voltak. A-savanyúvizeseknek rakodókat nem kell magukkal vinni. A víz árát egy összegben fizették. 1920 után is elfogadták a magyar koronát, sőt 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején kibocsátott „fehér" pénzt is. A hazafelé út azonos volt az odaúttal. A teljes forduló két napot vett igénybe, éjjel értek haza. Minden savanyúvizes hazavitte a teljes szállítmányt, út közben nem adtak el belőle. Nyáron pajtában, télen kamrában tárolták a vizet. Télen csak enyhe időben keltek útra, ilyenkor a kereslet is kisebb volt. A savanyú vizesek falujában általában a feleség árulta a vizet, kialakult vevőköre volt. Általában pénzzel, ritkábban, különösen ha nagyobb munkához pl. aratáshoz, szürethez, kapáláshoz vitték a vizet, terménnyel fizettek a pezsgő üdítőért. Készpénz mindig kevés volt a magyar parasztcsaládban, így érthető, hogy árut cseréltek árura. Szegényebb családok csak vasárnap vagy ünnepre vásárolták. Egy pintesüveg víz ára (13 dl) 50—60 fi. volt. Ez meglehetősen magas ár, ha összevetjük az 1 pengős kapás napszámmal. Volt olyan család is, ahol sosem kerülhetett az asztalra savanyúvíz. A víz túlnyomó részét hetente egyszer kocsira rakta a savanyúvizes, és elindult a hajdani tyukász útvonalon. Minden kocsmánál megállt, s ahol volt vegyeskereskedés, ott a kocsmárossal, boltossal kicserélte a tele üvegeket üresre. A falvakba érve nem kiabáltak, mint a tyukászok, érkezésüket a lovakra akasztott csengő jelezte. Estére hazaértek, s ha nagy volt a kereslet, reggel újra indultak. Általában egy héten egyszer mentek Petáncra, s egyszer-kétszer a falvakba. A fennmaradó 2—3 napot gazdálkodással, munkaszervezéssel töltötték. Minden vizesember foglalkoztatott cselédeket, béreseket, hiszen munkaidőben is fuvaroztak. A háztartást és a gazdaságot egyaránt a feleség vezette. A legnagyobb legény az apjával ment fuvarba, egy másik pár lóval. így az otthoni munka másra maradt. A városi vizesek kizárólag fuvarosok voltak, s valamelyik kereskedő megbízásából indultak útnak. Előfordult azonban az is, mint pl. Zalaegerszegen, a Fangler család esetében, hogy a fuvarozás mellett saját lerakatot is létesítettek. Gyors, nagy teherbírású speniterjeiken több vizet tudtak szállítani, mint a tyukászokból lett savanyúvizesek. Köztük nagy harc folyt a szállítási jogért. Zalaegerszegen pl. 12 év után szorította ki a fuvarozásból a Braun családot a Gáti család. A kereskedelemben szokásos ajándékokkal, vesztegetéssel szerezték meg Vogleréktól — a források tulajdonosaitól — a koncessziót. A szállítás, a trianoni határok megvonása és 1924 júliusa között szünetelt. 1924 nyarán a Zala Megyei Űjság külön hírben, örömmel jelenti be, a petánci vízszállításnak újbóli megindulását. Ezt követően 3 évig újra töretlenül folyt a szállítás. A megszigorított határőrizet és vámrend azonban a 20-as évek végére lehetetlenné teszi a Petáncról való közvetlen fuvarozást. A sav any úv íz-kereskedelem átalakulása és hanyatlása a 30-as években A 30-as évek új fejezetet nyit a savanyú víz-kereskedelem nyugat-pannóniai történetében. Míg a