Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Pintér István: Népi gyógyvízkereskedelem Nyugat-Pannóniában

216 Pintér István mindig szemfüles, messzi vidéket bejáró tyukászok Muraszombat (Murska Sobota) környéki falvakban tapasztalták először, hogy milyen kedvelt a petánci savanyúvíz a parasztság körében. Jó üzleti érzékkel egyre több tyukász próbálkozott a savanyúvíz-fuvarozással. Régi tyukász dinasztiákból való adatközlőink szerint valóságos vízláz öntötte el a századforduló idején a tyukász szakmát. Petáncról vizet hozni, s a falvakban eladni, minden eddiginél jobban fizető vállalkozás lett. A tyukász szakmából kiválva megjelent egy új távolsági parasztkereskedő típus, a savanyúvizes ember. Még az első világháború előtt elosztották a legtehetősebb tyukászok maguk közt a vidéket, megindult a rendszeres vízfuvarozás. A terület elosztását íratlan törvények alapján úgy állapították meg, hogy az egybeesett a baromfi- és tojásfelvásárlási körutak által érintett falvakkal. A legnagyobb körzete Körmend központtal Hiba Pálnak volt. A Hiba család régi tyukász dinasztia. volt, egészen Vasvárig elszekereztek. Öriszentpéter környékére az Ábrahám testvérek fuvarozták a vizet. Sálban (Salovci) Ábrahám Lajos foglalkozott savanyúvízzel. Szekerével egészen Fürstenfeldig elvitte az üdítő italt. Zalalövő környékén Tóth Imre és fia, Ernő járta végig a falvakat. Ök látták el a Zala mentét, s Göcsej falvait. Egyidőben Zalaegerszegre is szállítottak. Lenti, Letenye környékét a cupi Szabó István járta két—három szekérrel. A városokban és a nagyobb falvakban lerakatökat létesítettek Sárváron Gayer Pál| Cellben Heimler Adolf, Kőszegen Krisch János, Bükkön Mayersber özvegye, Csepregen Németh Károly, Kapuváron a Farkas-család, Zalaegerszegen Fangler Gyula és Németh László, Nagykanizsán a Meyer család tartott fenn lerakatot. Szállítás és értékesítés a kezdetektől az 1920-as évek végéig A távolsági fuvarozás a tyukászoknak megszokott volt, különösebb nehézséget nem okozott. Domonkos Ottó nyugat-magyarországi tyukászatról írt munkájából ismert tény, hogy a tyukászok 5—6 napos körutakat rendszeresen tettek. Az év minden hónapjában úton voltak. A kora tavasztól késő őszig begyűjtött, s meszes vízben tartósított tojást Bécsben és Budapesten nagy nyereséggel értékesítették.

0 Az új áru, a savanyúvíz fuvarozása így nem okozott gondot. A Sopron, Mosón megyei tyukászok amúgy is egyre jobban kiszorították őket a XX. század eleji bécsi piacról, így a Vas és Zala megyei tyukászoknak különösen fontos volt a vízkereskedelem. Az I. világháború előtt a vizet hosszúszekérrel szállították. A szénásszekértől alig különböző, előlhátul saroglyás szekérről leszerelték a szekéroldal mellé erősített, s a tyukászatnál elengedhetetlen rudakat.

7 Eleinte hordóban hordták a vizet, de 1908 és 1912 között általánossá vált, az üvegpalackban val ószállítás. Az üvegeket széna közé fektették. 13 dl-es pintesüvegeket használtak, amelyet Petáncon vásároltak vagy béreltek. Esetenként csak használatba vették Vogleréktól. (2—3. kép). A 20-as években már ládákban szállították az üvegeket, 1—1 ládában 25 üveg fért. Külső mérete 1x1x0,5 m volt. (4. kép). Ezek már egymásba rakható rekeszek voltak, s megkönnyítették a rakodást. Egy szekérre 1200—1300 üveg fért fel. A kocsi hátuljában hagytak helyet az állatok szénájának. Abrakot, (szemestakarmányt) nem vittek magukkal, mert útközbeni szálláshelyükön és Petáncon is volt alkalom megetetni az állatokat. A szállítmányt ponyvával vagy tyukász gyékénnyel takarták le. Erre két okból volt szükség: egyrészt, ha az üveg között levő széna megázott, akkor nem védte úgy az üvegeket a rossz úton, hogy épségben hazaérjenek, másrészt óvni kellett az ásványvízzel teli üvegeket a túlzott felmelegedéstől is, hogy az üvegek szájából a dugót a víz ki ne lökje. A szekeret a tyukászat során már jól bevált félmuraközi lovakkal vontatták. A zömök, szántásra való lovak nem bírták volna a hosszú, 160—260 km-es utat. A 20-as években már többen — különösen a városiak — speniterrel jártak. A falusi fuvarosok ragaszkodtak a fatengelyes szekérhez. A falusi tyukászok a gumikerekű, deszkaplatós kocsikat fölösleges pénzpocsékolásnak és a lovak tönkretevőjének tartották. Tény, hogy a városi makadámutak inkább kedveztek a speniterrel való szállításnak, mint Göcsej egy-egy eső után járhatatlan útjai. A speniterrel fuvarozók egyszer-egyszer azonban közel dupla mennyiségű vizet tudtak elszállítani Petáncról, így a városi szállítók egy-egy úton nagyobb hasznot kerestek, mint a falusi savanyúvizesek. Ez gyakran ellentétet is szült köztük. Amíg az I. világháború előtt a korábbi tyukász területek szerint fuvarozták szét a vizet, addig a 20-as években egyre inkább a Vogler családtól kapott koncessziók alapján szállítottak. Ugyancsak változást jelentett a korábbi fuvarozás rendjében, hogy 1926—27-ben megszigorították a Jugoszláv királyság felé a határátkelés rendjét, s ezért a 30as években egy új formája alakul ki a vízkereskedelemnek, amely már új útvonalon zajlik. (5. kép). A századfordulótól az 1920-as évek közepéig a savanyúvizes emberek Körmend felől, Zalalövőn, Letenyén át érték el a Murát. Letenyén Scheier Károly fogadójában etettek, a Vas megyeiek itt aludtak meg először. Egy éjszaka fogatonként 6—8 pengőbe került. A zalalövői, őriszentpéteri, zalaegerszegi és cupi savanyú vizesek éjfél után indultak. Nyáron felfogadtak 2—3 szekeret is. Csak Petáncon aludtak meg, útközben csak abrakoltat-