Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Solymos Ede: A keszthelyi halászcéh

204 Sólymos Ede „keresztúri árenda, 58 f", de az 1753-as írástól elütő beszúrás. A keszthelyiek contractusait nem ismerjük, de nyilván hasonlóak lehettek a már publikált keresztúri és balatonszentgyörgyi szerződésekhez. A korai időkben a céh mint testület árendált, de ezenkívül egyes halászok is bérelhettek halászó vizeket. így a Simonyi nevű vizet — Keszthely mellett — három halász bérelte 1770-ben 12 forintért. Négy évvel később a céh a vízbérletért minden ember után fizetett 1 forintot „bárminemű szerszámmal halászott". Ezenfelül az uraságot illette meg a fogott hal egyhatoda, amit úgy hajtottak be, hogy megbízottja „tetszés szerint való számadó napon" a céh által kijelölt hites emberrel végigjárta a halászok „tőrjeit" s a bennük talált halat átvette. Ráadásul egy garasával az uraságnak a többi halra is elővételi joga volt, s tilos volt „más idegeneknek a halat eladni, csak ha már az uraság által kivánt részt beadták." Az 1775. évi szerződés a fejenként fizetendő összegen felül azt is kikötötte, hogy „azonkívül aki turbukozni akar", még ötszörös pénzt fizet. 1798-ban kelt jelentésében bizonyos Podolányi ismerteti „Több esztendei tapasztalásbul" hogy a keszthelyi halászcéh nem igyekszik 3 krajcárjával a halat az uraságnak beadni, mikor mások 5 krajcárt is megadnak fontjáért. A halászok hajón viszik a halat Hídvégre, ott veszik át a kereskedők. Ezért javasolja, hogy az uraság emelje a hal elővételi árát, kössék ki az elővételben beadandó hal mennyiségét, s ha ettől elmaradnának, annyival emelje az árendát. A téli halászattal — mely az uraságé — még inkább akarták fokozni a jövedelmet, s ne nézze el az uraság, hogy „némely meghitelt halászok azzal mentik magukat, hogy embereket nem kaphatnak". (BARTOCZ 1979, 83—84.) Az uraság a nyári halászatot adta árendába, (NK I. 1956, 40.) mert a télit magának tartotta fenn, ugyanis az ő hálójával résziből halásztak. így vall 1770-ben a 60 éves keszthelyi Gombócz Ferenc is : „.. .egykor pedig téli üdőben fagyai az öreg hallóval is Kilenczedébül halászta. . . (NK I. 1956, 39.) Hasonló kép rajzolódik ki Petánovics Katalin által közölt contractusokból is. (PETÁNOVICS 1981.) Mint láttuk, az árendált vizeken a vejszehelyek a foglalás vagy vétel alapján a halászok birtokába kerültek annyiban, hogy azt haláláig, vagy míg el nem adta, más el nem foglalhatta. A jegyzőkönyvekben előforduló adatokból az is világos, hogy a keszthelyi halászok jórészt az ún. kishalászatat űzték, olyan szerszámokkal dolgoztak, melyeket egyedül vagy legfeljebb egy-két társsal együtt végezhettek. A vejsze a mederbe erősített nádfalakból készült útvesztő megépítése nagyobb munka, aztán csak a betévedt halak rendszeres kimérését kellett elvégezni. A varsa vesszőből vagy hálóból készült kúp alakú halfogó eszköz, melynek tölcsérszerű száján beúszó hal már nem tud visszafordulni. Ez mozgatható eszköz, de ennek is megvannak az állandó helyei, ahol leteszik, s naponta kiszedik a halat belőle. Sokszor emlegetik a halászok „tőreit". Ez a vejszéknek és a varsáiknak összefoglaló neve lehetett. Kedvenc szerszámjuk volt a szigony — jelvényeken is állandóan szerepel, — mely ezen a vidéken 3 ágú vasvilla, hosszú nyélen, az ágak hegyén viszszafelé álló tüskével, hogy a megszúrt hal le ne csúszhasson. Használtak még horgokat, és különféle kisebb hálókat. Ilyen a turbuk is. Ez egy 10 m hosszú, 1 m mély hármas szerkezetű ún. tükrösháló. Ezzel — esetleg több darabot összekötve — nádcsomókat kerítettek be, aztán rudakkal a nádast döfködni kezdték, a menekülő hal a hálóba keveredett. Jó eredményt érhettek el vele, hisz a turbukért ötszörös bért követelt az uradalom. Ügy a kisszerszámok, mint a téli halászat részletes ismertetésétől eltekintünk, hisz arról Jankó János és Vaj kai Aurél részletesen írt. (JANKÓ 1902, 332— 377.; VAJKAI 1964, 57—72.) Ugyancsak részletesen ismertetik az, egyfából kivájt jellegzetes balatoni bödönhajót, a halászok által csak hajónak nevezett vízijármüvet, mely nélkül a halász nem halász. Ezek után talán érthető, hogy a keszthelyiek miért nem tartottak sem inast, sem legényt. A kishalász vagy egyedül dolgozik, vagy ha segítségre van szüksége, másik, egyenrangú halásszal társul, a zsákmányon osztoznak. De a társnak is van szerszámja, halászó vize, így jobban járnak, mintha alkalmazottjuknak kellene fizetést adni állandó jelleggel. Más a helyzet, ha a saját, nagyobbacska fiát viszi magával, aki segít az evezésben, a szerszámok kezelésében. Annak fizetés nem jár, viszont eltartása úgyis az apa kötelessége. A fiú viszont megtanulja a szerszámoik kezelését, megismeri a vizet, s mindazt, amit egy halásznak tudnia kell. A téli halászatnál az uraság hálójával maguk is részért dolgoztak, ha segítség kellett, felnőtt embereket fogadtak, hisz tizenéves gyerekekkel ott nem sokra mentek volna. A dunai céheknél télen inkább szerszámot készítettek, nyáron nagyhálókkal dolgoztak, s mindkét esetben a gyengébb inasoknak is van megfelelő munka. A tolnai céh vizsgálatánál is olyan eredményre jutottunk, hogy csak a nagyhalászattal foglalkozók tartottak inast és legényt (SÓLYMOS 1979, 151.) Visszatérve a céh ügyeire, szólni kell a kihágásokról is.