Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Kostyál László: Johan Ignaz Cimbal Zala megyében

Johann Ignaz Cimbal Zala megyében 183 voltaik, hogy még a legnagyobb mesterek kezéből is csak kevés változtatást bírtak el. A vidéki templomokban nagyon gyakori volt az egyházi központok ábrázolásainaik átvétele vagy variálása. Cimbal festészete is meglehetősen szűk témakörben mozgott, a már megismert néhány kompozíció különböző változatait festette egy-két másikkal (Nagyváradon pl. Ev. Szt. János, Fehérváron Szent István legendájának más jelenetei) kiegészítve. A Szentháromság megfestése csaknem minden templomban kötelező erővel bírt, s csaknem minden esetben a felhőikön trónolva, angyalokkal körülvéve jelent meg. A tituláris szenten (ezek variációs skálája nem túl nagy) kívül ritkán maradt el a magyar szentek, különösen az országalapító Szent István, valamint a legnépszerűbb védőszent, Nepomuki Szent János ábrázolása. Ez máris kitölti egy kisebb templom ikonográfiái programját. A „hagyományos" szentek (Szent Antal, Szent Kristóf, Szent Katalin stb.) megjelenítése átmenetileg megritíkult, ami részben a rekatolizációs folyamatban vezető szerepet játszó jezsuita rend eszmevilágára vezethető vissza. Cimbal tehetségét igazán Koller püspök sümegi nyári (1769) és veszprémi (1771) palotájának freskóinál bontakoztathatta ki, hisz ezeknél nagyrészt tájképeket kellett festenie, ahol természetszerűleg kevésbé volt megkötve a keze. A sümegi freskó (sajnos ma már nem ismerhetjük) alig készülhetett el, a püspök máris Egerszegre, onnan pedig Veszprémbe szólította a festőt. Lehet, hogy Egerszegen nem azt kapta, amit várt, de mint művelt főpapnak, értenie kellett a művészethez, s egy „esetlen kezű, fogyatékos rajztudású, primitív színkultúrájú piktor"-t aligha hívott volna székvárosában lévő palotáját kifesteni. Kapossy és Bíró véleménye tehát — alapvető igazságuk mellett is — túlzó, mert Cimbal műveit nem lehet a legigényesebbek szemüvegén keresztül szemlélni. Bár konvencionális, a sémákhoz szigorúan kötődő festő, a kortársak Cimbalt mégis megbecsülték és elismerték. Azt várták tőle, amit nyújtott, s ő a részletekben tudott újat hozni. Nem mondható el, hogy kompozíciói minden esetben szerves egységet alkotnak, különösen mennyezetfreskóinál figyelhető meg zsúfoltság, amely zavarossá teszi az ábrázolást. Ez és a rajzbéli hiányosságai is valószínűleg műhelyének tudható be. Színhasználata azt bizonyítja, hogy bár sok freskót készített, a táblaképek terén jobban otthon érezte magát (igaz, Bíró éppen ezen a területen marasztalta el), a nagyobb felületeken viszont kicsit idegenül mozgott. Freslkófigurái kissé merevek és vérszegények, de nem élettelenek. Krackerrel és Maulbertschcsel szemben tagadhatatlanul nehézkesebb, enyhén megnyúlt alakjaiban kevés a báj, a könnyedség. Ugyanakkor több bennük az érzelem, ami bizonyos fokig ellensúlyozza az említett hiányosságokat. Képein egyes elemek gyakran visszatérnek, a kompozíciós alapséma mellett ilyen egy-egy puttó, angyal, vagy az a megoldás, ahogy a túlvilágról megjelenő Madonna, szentek, angyalok, Szentháromság stb. mindig habszerű, tömény felhőkön trónolnak vagy abba kapaszkodnak. Freskóit kedveli festett architektúrával körülvenni (bár ez inkább a megrendelőtől függött), amelynek általában nincs semmi köze a valós építészeti térhez, néha szembetűnően, sőt bántóan (Páka) elüt attól. Ebben az álarchitektúrában mindhárom zalai művén szentek alakjai jelennek meg, a lehető legnagyobb mértékben hangsúlyozva plaszticitásukat. Ezek a festett figurák az oltárokat díszítő szobrok hiányát hivatottak leplezni, s a szerényebb anyagi lehetőségek között is az egyházi központok pompáját felidézni. Egerszegen festett fülkében állnak, az ablak felől érkező megvilágításukat erőteljes árnyék emeli ki, Pálkán kis konzolokon, Tornyiszentimiklóson az álarchitektúra beugróiban foglalnak helyet, közöttük több olyan, aki az oltárképről „szorult ki" a hagyományos ikonográfiái program módosulása miatt. A festett oszlopok, az aranyozott oszlopfők, gazdagon profillált párkányok, ékes címerek és girlandok szintén hiánypótló megoldásként jelennek meg, de egyben fokozzák a szemlélő áhítatát is. Ennek az áhítatnak a középpontja mindig a főoltár, ahová a festett dísz is vezeti a szemet, s amelynek képét Cimbal mindig megkülönböztetett figyelemmel, segédei közreműködése nélkül festi. Az oltár freskók közül ez a legmonumentálisabb és a legkvalitásosabb is, hisz a mise jelentős részében erre irányul a hívőik figyelme, mert a latin nyelvű liturgiát úgysem értik. Cimbal tudását, felkészültségét igazán megismerni tájképei mellett ezeken lehet, s ezek mutatják a legtöbb friss, eredeti részletet is. összegezve: az 1768-tól néhány éven át a veszprémi egyházmegyében dolgozó Cimbalnak három zalai alkotását ismerjük, a zalaegerszegi, a pákai és a tornyiszentmiklósi templom falképeit. Mesterük keresett, neves festő volt, a szakirodalom azonban — mint láttuk — több szempontból joggal marasztalja el. A vezető kortárs festőkkel, Trogerrel, Krackerrel, Maulbertsch-csel szemben nem állja meg a helyét, szárazabb, nehézkesebb, vérszegényebb, részletezése több helyen esetlen, színezése fáradt, sokszor dekoratív. Kompozíciói többségével sikeres alapsémákait vesz át, kevés önállósággal, habár a főoltárképek és egyes részletek (valamint a ma is látható veszprémi tájképei) azt bizonyítják, hogy ennél többre is képes. Többnyire műhelye közreműködésével dolgozik, segédei tevékenysége nem simul harmonikusan mesterükhöz, s a róla alkotott összképet is lerontják. Cimbal tipikusan provinciális festő, aki a jellegzetes későbarokk kompozíciókat leegyszerűsítve ülteti át vidéki környezetbe. Jelentőségét Garas