Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

146 Gyulai Ferenc 143—148.) szerint a Suidas kódex az avarok lerészegedéséről szóló leírása még nem jelenti azt, hogy termesztették volna a szőlőt, bár újabban VÁCZY (1974, 1043.) más megvilágításba helyezi ezt a kérdést. Már a X. századtól, de különösen a XI. századtól mind több oklevél tesz említést szőlőhegyekről, szőlőművelésekről (PÁKAY—SÁGI 1971, 107.). Az ún. Arnulf oklevél Szekszárd helyén már 978-ban említ szőlőket. A Veszprémvölgyi apácamonostor 1018 körül kiadott görög nyelvű alapítólevele szerint I. István király a kolostornak adományozta a Báloznak faluban lakó Mira, és a Patachi faluban lakó Melgdi nevezetű szőlőműveseket (FEYÉR 1964, 148.). A pannonhalmi alapítólevél (996/1007) 88 szőlőművesről és 6 kádárról tesz említést (FEYÉR 1981, 22.). A továbbiakban I. István Tornán (a későbbi Somlóvásárhely) 1030 utári apácazárdát alapított és „Sumla" néven említett birtokának egy részét a hozzátartozó szőlőkkel együtt nekik ajándékozta (KISS 1964, 148.). 1038-ban a király a Pécsváradi apátságnak 110 szőlőművest, 6 kádárt, de csak 36 földművest adományoz (GYÖRFFY 1963, 362.). 1042-ből származó oklevél tanúsága szerint Sár határában (Abasár) a zárdához szőlő is tartozott. I. Endre a Tihanyi apátság alapítólevelében (1055) az apátságnak 20 szőlőt és hozzá 20 szőlőművest adományozott (FEYÉR 1981, 22.). A kor szokásának megfelelően a szőlőművesek századba, ill. tizedbe szerveződtek (GYÖRFFY 1977, 454.). István király uralkodásától fogva az ország gyéren lakott vidékeire kiváltságok biztosítása mellett német, francia, olasz és egyéb nyugat- és délkelet-európai telepesek is érkeztek. Ezek a telepesek, valamint az egyre bővülő szerzetesrendek magukkal hozták hazájuk növénytermesztési ismereteit, s ezzel hozzájárultak a magyar növénytermesztés fejlődéséhez. A kereszténység gyakorlatában nagy szerepet játszó bor előállításához valószínűleg új, nemes szőlőfajtákat hoztak magukkal (FEYÉR 1981, 22—23.). Tekintettel arra, hogy az ország hegy- és dombvidékeinek lankái ez időben még erdővel voltak borítottak, az új szőlőtelepítések elsősorban irtásokon folytak. Egy 1229-ből származó oklevél a Somogy megyei Vadé lakosairól azt írja, hogy „15 szőlőjük van, de az a szokásuk, hogy kiirtják saját erdejüket, és szőlőt ültetnek helyébe" (CSŐRE 1973, 89.). A legrégibb szőlőfajtáink nevei is fennmaradtak: hasártó, cser, kecskecsöcsű, vadfekete.. „A hasártó szőlő puhahúsú, leves szőlő volt; a cserszőlő régi korai szőlőnk, a góhér: vadfekete, más néven csókaszőlő, ősi piros bort termő fekete szőlőnk" írja RAPAICS (1943, 71.). A szőlő szavunk bolgár—török eredetű. Ismeretével népünk korábbi szállásterületén, a Kazárkaganátus területén levő Lebédiában került vele kapcsolatba és minden bizonnyal Etelközben is kultiválták azt (FÜZES 1971, 122.). A magyar kora-középkor gyógynövény ismeretével kapcsolatban megint csak RAPAICS-ra (1943, 18—22.) kell hivatkoznunk. Szerinte a legrégibb gyógynövényismeretet az itt élő szlávoktól vettük át. Ezt fejlesztették tovább és terjesztették el a kolostorokban élő szerzetesek. A XV. században már európai hírű kiviteli cikkünk volt az „ungarischkraut", az őshonos fehérmályva, vagy orvosi ziliz (Althaea officinalis L.), az „ungarischwurz", a balkáni eredetű kisvirágú farkasalma (Aristolochia parviflora L.), valamint a csabaire vérfü (Sanguisorba minor SCOP.). Ez utóbbiról a XVI századi német füveskönyvek mondákat költöttek (SZABÖ A. 1979, 436.). RAPAICS R. gyógynövényekkel kapcsolatos fent leírt véleményét nem fogadhatjuk el, mert a gyógynövények ismeretét őseinknél már a paleolitikumban is fel kell tételeznünk, ott ahol már trepanáció is előfordult. A feldolgozó munkához számos önzetlen segítséget kaptam, amelyekért ezúton mondok köszönetet : dr. HARTYANYI Borbálának és dr. FÜZES Miklósnak a vizsgálati anyag átengedéséért és a meghatározások revídiáiásáért, dr. PINTÉR Csabának a növénykórtani nyomok meghatározásában, nyújtott segítségéért, dr. KÁRPÁTI Istvánnak, dr. KOVÁTS Andrásnak és dr. MÜLLER Róbertnek szakirodalmi segítségükért, BÁRDOS Edithnek és dr. KRALOVÁNSZKY Alánnak az ásatásokkal kapcsolatos adattári anyag használatáért, dr. Szabó Istvánnak és dr. TÖTH Endrének a fotódokumentáció elkészítéséhez nyújtott segítségükért.