Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 145 Ha éltek is tovább római eredetű gyümölcs- és szőlőtermesztési ismeretek, akkor azok nagyon hamar beleolvadtak a Kárpát-medencébe érkező honfoglaló magyarság (895) ismeretanyagába. A kereszténység felvétele pedig kedvezett a gyümölcsés szőlőtermesztés terjedésének. Ugyanis alig egy évszázaddal a honfoglalás után a latin írásbeliségünk kezdetének (XI. század) oklevelei már gyümölcsösikertekről, virágzó szőlőművelésről szólnak. 6. A gyümölcs-, szőlő- és gyógynövény kultúránk az Árpád-korban A gyümölcs-, szőlő-, de még a gyógynövény kultúránk gyökerei is az Árpád-kor előtti időkre nyúlnák vissza. RAPAICS (1943, 69.) megállapítása szerint középkori gyümölcstermesztésünk alig emelkedett a történelem előtti színvonal fölé. A ház körüli gyümölcsfajok pedig minden bizonnyal nagyon kezdetlegesek voltak. Az erdő azonban pótolta ezt a hiányt. Ugyanis nagyon sok vadon nőtt gyümölcsfajnak ad otthont: egres, szirti-ribizke, borbolya, kék- és piros áfonya, kökény, cseresznye, málna, erdei-, muskotály- és csattogó eper, csipkerózsa, vadalma, vadkörte (vackor), orvosi- és lisztes berkenye, galagonya, kocsányos- és kocsánytalan tölgy, bükk, mogyoró, súlyom terem itt. De megtalálhatók azok a keleti eredetű gyümölcsfajok is, amelyeknek ismeretét honfoglalóink az őshazából hozták magukkal: pl. a csepleszmeggy, a som. A történelmi idők során számos olyan keleti és déli eredetű gyümölcsfaj húzódott fel hazánk területére, egészen a Kárpátok déli lejtőiig, amelyeknek géncentruma Elő- és Közép-Ázsia. Ezen déli jellegű vadgyümölcsök közül sok termesztésbe is került, így a szőlő (Vitis vinifera L.), a kökényszilva (Prunus domestica L. ssp. insititia (JUSL.) SCHNEID.), a cigánymeggy (Cerasus vulgaris MILL. ssp. acida (DUM.) DOSTAL), a molyhos körte (Pyrus nivalis JACQ.), a házi berkenye (Sorbus domestica L.), a magyal tölgy (Quercus ilex L.), a csertölgy (Quercus cerris L.), a gesztenye (Castanea sa ti va MILL.), a dió (Juglans regia L.). A magyal tölgy makkját pl. a pásztorok szükségeledelként fogyasztották. Friss régészeti bizonyíték is van a fentiekre: FÜZES Miklós (szíves szóbeli közlése) a Don melletti IX. századi Majackoje gorodiscse településén egy Cerasus avium (L.) MÖNCH. putamen felét találta. „Középkori okiratok elég sok gyümölcsfajtánk nevét megőrizték... e fajták nagyon kezdetlegesek, erre utal a cigány, csóka és vad jelző is... Körte: árpávalérő, mézes, sár, veres, telelő. Sárkörte egy sárga körténk volt, telelő valamelyik régi körténk. Alma : veres, fűz, telelő. Veres vagy piros almán abban az időben nyilván a Simonffy pirosat értették, amelyet kék almának, cigány almának is neveznek, továbbá a kenézi pirosat, amely szintén ősi fajta. Szilva: kökényszilva, sárszilva. A középkor csak a kökényszilvát ismerte, a kéket és a sárgát, amely utóbbi később dobzó szilva nevet kapta. (A háziszilva a kökény- és a cseresznyeszilva kereszteződéséből amfidiploidiával származik — rnegj.) Meggy: cigánymeggy. Ezeken kívül középkori ősiségűek a különleges magyar diófajták és amennyiben megkülönböztethetők — magyar berkenyefajtáink" — írja RAPAICS (1943, 71.). Itt kell megjegyeznünk, hogy az oltás ismerete keleti eredetű. Ha hoztak is a magyarok az új hazába gyümölcsfajtákat, valószínűleg így hozták azokat magúikkal (RAPAICS 1943, 60—62.). A latin írásbeliségünk kezdetén, már a XI. században előfordulnak okleveleinkben a gyümölcsöskertek említése (pomarium, hortus arborum fructiferorum, hortus pomimorum seu fructuum, hortus frugum, hortus pomiferus). Ezek a gyümölcsöskertek korai földesúri gazdaságok telepeihez, úri kúriákhoz csatlakoztak elsősorban (SZABÖ I. 1969, 47.). MAKK AI (1974, 53.) szerint az Árpád-korban a gyümölcstermesztés megközelítően sem volt olyan magas színvonalú, amint arra a korabeli oklevelek említéséből következtetni lehetne. A Kárpát-medencében a gyümölcs- és szőlőtermesztés létrejöttét a rómaiakhoz köti. Szerinte ők honosították meg nálunk a diót, a kajszit, az őszibarackot, a cseresznyét, esetleg a meggyet és a szelídgesztenyét. A helységnevek elemzése alapján arra következtethetünk, hogy a dió és a meggy emberi behatás nélkül ugyanúgy megterem erdeinkben, mint az alma, körte, szilva és a mogyoró (A MAGYAR SZENT KORONA ORSZÁGAINAK HELYSÉGNÉVTÁRA 1907, 12—17., 219—220., 571—572., 695—696., 1003—1004.). A korai gyümölcstermesztés a XIII. század előtt valószínűleg csak ezen spontán fajok szedésére, megőrzésére korlátozódott. Csak ezután kezdődött el a paraszti gazdaságokban a gyümölcsöskertetokel összekapcsolt beitelkek kialakítása. A szőlőművelés kérdése sokkal összetettebb. Ebben FÜZES (1971, 122.) álláspontjával értünk egyet, aki szerint a Lebédiában megismert növény termesztése a magyarságnál mind a mai napig töretlen. Jelen szőlőtermesztésünk kettős gyökerű: egyrészt a magyarság keletről hozott szőlőtermesztési ismeretei, másfelől a római eredetű pannóniai szőlőtermesztés. Ez a két eltérő eredetű ismeretanyag az új hazában aztán hamar egységbe kovácsolódott. A római szőlőtermesztési ismeretek továbbélése a népvándorlás korában vitatott. KISS (1964,