Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 135 sen tagadja a szilva európai létrejöttét. Ügy véli, hogy a történelem előtti korokból származó európai szilvaleletek elvadult kultúrszílváktól származnaik. LUNE VA (1983) a P. cerasifera EHRH. es a P. iranica KO VAL. taxonokat átfedő areájuk és számos köztes formájuk miatt összevonja és az iranica-t cerasifera alfajának tekinti: Prunus cerasifera EHRH. ssp. iranica (KOVAL.) LUNEVA et EREM. MÁNDY (1972, 203.) szerint a P. domestica L., azaz a nemes szilva ősalakja a P. spinosa L.x P. cerasifera EHRH. és az ezt követő allotetnaploidizálódás eredményeként jött létre. VA VILOV-hoz hasonlóan (in: P. ERMÉNYI 1978, 139.) a szilva I. géncentrumának Elő-Ázsiát, II. géncentrumánaik a Földközi-tenger mellékét és Európát tartja. A szilva létrejöttében, mint láttuk egységes álláspont nem alakult ki. A kérdést csak bonyolítja, hogy SALESSES (1975) cáfolja, hogy a szilva kialakulásához a kökénynek közé lenne (in : TÓTH— SURÁNYI 1980, 9.). A systematikusoknak a legnagyobb nehézséget a szilva primitív fajai okozzák. A P. domestica L. ssp. domestica már nem alkotója a közép-európai természetes erdőknek. Csak gyümölcstermesztéssel kapcsolatban lehet rá számítani. Igaz a kökényszilva emberi beavatkozás nélkül is képes megélni. Ilyenkor azonban csak cserjévé nő meg. A kökényszilva ága egyébként tövises, termése kicsiny, 1—2 cm vastag, gömbölyű. Héja sötétkék, kevésbé hamvas, mint a P. domestica-é. Húsa vörös. Nem magvaváló. A csésze és a kocsány kopasz, 10—14 mm hosszú (SOÓ—KÁRPÁTI 1968, 189.; TÓTH— SURÁNYI 1980, 14., 27.). A kökényszilva könnyen elvadul, de meg is honosodik. A P. domestica L. ssp. insititia (JUSL.) SCHNEID, var. Juliana különösen Budapest, Debrecen, Békés megye, Győr, Kőszeg és a Balaton környékén gyakori (SOÓ 1966, 253.). A kökényszilva körüli nehézségeket jól illusztrálja PÉNZES (1950, 160.) megállapítása: „a kökényszilva. . . pontos körülhatárolása ma még bizonytalan; a LINNÉ féle leírás csak a virágra vonatkozik, másrészt ez a faj is igen változó termésű lehet. Általában ez is ősi típusú: fehér kerekded szirmú, lecsüngő kocsányú, gömbölyded termésű, kissé hosszúkás, tojásdad csonthéjú, felülete szabálytalan mélyedésekkel; lágy, édes húsú... A Prunus insititia nálunk a régi művelt területek körül sokfelé előfordul az erdőkben, így pl. a budai hegységben, mindenesetre régibb kultúrájú, mint a Prunus domestica..." Valóban ez a - faj Dél-Európában őshonos, gyakori az Al-Duna vidékén és a Balkánom. Már a felső pliocénból kimutatott egy a P. insititia jellegeit magán viselő faj, a P. pliocenica KLINKE. A délnyugat-németországi elvadult recens kökényszilvákat KÖRBER—GROHNE (1983) két változatra osztja: az első gyümölcse 18—20 mm nagyságú, sárgás-zöld színű, édeskés-savanykás ízű, a másodiké 20 mm átmérőjű, színe és íze a kökényre hasonlít. Mindkét változat csonthéja ,,S" alakú. Véleménye szerint ezek elődjei a neolitikum idején kerültek a Kaszpi-tenger környékéről ide. A régészeti korokból származó kökényszilva leleteket KÖRBER—GROHNE (1983) a következő rendszerbe foglalta : 1. Var. Juliana: ez a kultúrszilvák legegyszerűbb formája. Ezek a primitív fajták mind a mai napig előfordulnak. Ide tartoznak az európai neolitikus leletek, mint a németországi Bedburgból, a vonaldíszes edények kultúrájának telepéről előkerült csonthéj (KNÖRZER 1974, 181.), de a római szilvamaradványok nagy része is, így a németországi Saalburgból származó szilvaleletek 2. alakköre (BAAS 1951, 17—21.). Az ausztriai Linz-i római kori tábor feltárásából származó szilva csonthéjaik elemzéséből ezen változat további formáit mutatták ki (WERNECK 1955, 16.). 2. Var pomariorum: előfordulása már magasabb szintű gyümölcskultúrára utal. Termése megjelenésében hasonlít a termesztett szilváéra; mindkét oldalon kicsúcsosodik. Csonthéja aszimmetrikus. A németországi Saalburg római erődítményéből származó szilvaleletek 1. alakköre sorolható ide (BAAS 1951, 17—21.). A németországi Köngen város római kori rétegéből származó kökényszilva lelet is ide tartozik (KÖRBER—GROHNE 1983, 240.). 3. Recens kökény szilva: a .szilva csonthéjakban nagyon gazdag viking kori Haithabuból és Schleswigből származó leletek (BEHRE 1978) és a középkori ugyancsak németországi Lübeck szilvaleletei (KROLL 1980), Leisenberg és Göttingen szilva csonthéjai (WILLERDING 1978, 139..), a Zürichi-tó melletti Friedberg lelőhely kökényszilvái (JACOMET 1981) tartoznak ide. KÖRBER—GROHNE foglalkozik még a eseresz^ nyeszilva, vagy myrabolan aiakkörévei is. Ez alatt azonban nem a piros lombozatú dísznövényt kell érteni, hanem egy zöld lombozatú nagyobb cserjét, mely Dél-Németország vidéki 'helységeiben mind a mai napig megtalálható. Ennek gyümölcse sárga, sárgás-piros. Csonhéja sem „S" alakú, hanem majdnem .szimmetrikus és mindkét vége Icihegyesedő. Ebbe az alakkörbe tartozik a középkori budai vár területéről előkerült 2 db szilva csonthéj (P.- HARTYÁNYI 1975—1977, 18.). A szilva talán legkorábbi lelete Szovjetunió déli részéből Üj-Ruszestiből, a tripoljei kultúra (i. e. IV. évezred) telepéről ismert (JANUSEVICS 1970). A szilva elsődleges géniközpontjára utal az à i. e. II—

I. évezredi lelet, amely a Kaukázus környéké.ről került elő (LISZITSZINA 1978). Innen a neo-