Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep 133 megmaradt rész tanúsága szerint tompa lehetett. Bazális része kissé kúpos. Oldalról gyengén öszszenyomódott, vagy száradt. Háti éle finoman kiemelkedik, hasi éle pedig enyhén duzzadt. Felülete ráncolt, árikos, sérüléseikkel teli. A zelnicemeggy gyümölcse 6—9 mm nagyságú, gömbölyű, vagy széles tojás alakú, fekete, fényes. Vízparti ligetekben, égeresekben igen gyakori. Mivel termése alig élvezhető, inkább csak díszfának: ültetik (SCHERMANN 1966, 646.; KÁRPÁTI— TERPÖ 1968, 193.). Magyarországon archaeobofbanikai adat nincs rá vonatkozóan. A zelnicemeggy gyűjtögetésére Svájc—Németország területein találunk archaeobotanikai analógiát. A híres Robenhaus-i cölöpépítmény növényleleteiben is felismerni vélték csonthéját (MESSIKOMMER 1913, 87.). További leleteik a Bodeni-tó melletti Sipplingenből (BERTSCH 1932) és a svájci Niederwillből) ZEIST —CASPARIE 1974) ismertek. Persica vulgaris MILL. — Barack: 2 db egész, 1 db fél és 9 db csonthéj töredék. A tufikálódott csonthéjak világosbarna színűek. Alakjuk szerint 3 csoportba sorolhatók: a) Hossza: Szélessége: Magassága: 22,1 mm 12,7 mm 16,2 mm A XVI. szelvény 103,57—103,30 m A. f. magasságból származó ép csonthéj gömbhöz közelítő alakú. A rajta lévő árkok inkább sekélyek. A csonthéj közepes nagyságú. b) Hossza: Szélessége: Magassága: 25,1 mm 15,6 mm 19,4 mm A XVI. szelvény 103,45—103,38 m A. f. magasságból való fél csonthéj tojásdad alakú, az előbbinél nagyobb. A felületén lévő árkok is mélyebbek. c) Hossza: Szélessége: Magassága: 16,4 mm 9,8 mm 12,7 mm A XVI. szelvény 103,57—103,30 m A. f. magasságból származó ép csonthéj valamennyi között a legkisebb. Visszás tojásdad alakú, sekély gödrökkel. Apexe letörött. A barack gyümölcse 3 részre tagolható (TIMON 1974, 35.): exocarpium: bőrszerű és molyhosan szőrözött, kivétel a nektarin típusú kopasz fajták mesocarpium: húsos endocarpium: belső csönkeménységű terméshéj, benne a megtermékenyült maggal. A barack termése húsos, édes, ritkábban kopasz. Megkülönböztetjük: (SOÓ—KÁRPÁTI 1968, 188.): a) Persica vulgaris MILL, convar. LAEVIS (DC.) JANCHEN, ahol a terméshús magvaváló, színe lehet sárga, de vörös is. fo) Persica vulgaris MILL, convar. scleropersica DIERB, itt a terméshús nem magvaváló. Számos fajtában termesztik, a fehértől a meggypiros színű húsig. Néha elvadul. „Amelyik gyümölcs húsa könnyen elválik a csonthéjtól, magvaválónak, azokat pedig, amelyek húsa a csonthéjhoz tapad, s arról le nem fejthető, duráncinak nevezzük" — írja RAPAICS (én. 5—6.). Érdekes, hogy már Plinius ,,duranicus"-nak nevezi a keményebb húsú, tehát értékesebb barackot. SURÁNYI (1985, 86.) feltételezi, hogy esetleg az albán Durazzo város nevéből ered a duránci elnevezés, vagy a görögországi egykori Dürrakhion város nevéből. CANDOLLE és VAVILOV szerint a barack őshazája Kína. MÁNDY (1972, 204.) a vadontermő alak első géncentrumát Közép- és Észak-Kína vidékére, a másodikat pedig Perzsia, Kisázsia és a Mediterrán vidékékre teszi. BRÓZIK (1962, 5.) feltételezi, hogy a barackot már i. e. 5000 évvel Kínában ismerték, i. e. 2000től pedig folyamatosan termesztik. Állítását azzal indokolja, hogy a barack mind a mai napig termesztett és vad alakban Kínában 2700 m magasságig utak mellett, folyóvölgyekben, hegyoldalakban közönségesen előfordul. Rendkívül nagy kultusza alakult itt ki. Ez volt a mennyei birodalom legszentebb fája. Egyesek szerint az élet, mások szerint a halál fája volt. Már Konfuciusz (Kungfu-ce, i. e. 551—479), a nagy kínai filozófus munkáiban említi a barackot. A legújabb feltételezések szerint a barack Észak- és Közép-Kína vidékein a Persica davidiana és a P. kansuensis leszármazásából jött létre (SURÁNYI 1985, 83.). Még az időszámításunk előtt került a barack Japánba, kereskedelmi úton Ázsiába, Perzsiába. A Himalája déli lejtőin és a Kaukázus lankáin új otthonra talált. Perzsiából került aztán Görögországba, majd innen Egyiptomba és Itáliába. Theophrasztosz minden valószínűség szerint a „perzsa gyümölcs" alatt barackot ért. Vergilius (i. e. 70—19) Georgica с művében mézédes barackról ír, Plinius pedig „malum persicum"-nak (perzsa almának) nevezi (BRÓZIK 1962, 5.'). „Plinius azt írja, hogy az őszibarackot csak 30 éve ismerik, s az első gyümölcsöt darabonként egy dénárral fizették" — írja RAPAICS (én. 7.). Feltételezi, hogy a rómiaiak ősi sárga duránci fajtája egészen a XVII. sz.-ig fontos szerepet játszott az európai baradkf ajták között és őse volt a későbbi sokféle duránci fajtának. Plinius és Columella gall barackról is említést tesz. Az ókori szerzők adataiból a szakemberek arra következtetnek, hogy a barack i. sz. 40—50 táján érkezett Itáliába. Csupán csak feltevés az,