Zalai Múzeum 1. (Zalaegerszeg, 1987)

Gyulai Ferenc: A gyümölcs- és szőlőtermesztés emlékei Fonyód-Bélatelep Árpádkori településről

128 Gyulai Ferenc VAVILOV a cseresznye és a meggy őshazáját Elő-Ázsiába, ZSUKOVSZKIJ pedig a cseresznye és a sajmeggy elsődleges géncentrumát Európába és Szibéria határvidékére teszi (P. ERMÉNYI 1978, 146.; KÁRPÁTI Z.—TERPÓ 1968, 140.). LA BAUME megállapítása szerint a cseresznye a Földközi-tenger mellékére Elő-Ázsiából, majd onnan Közép-Európába római közvetítéssel került (P. ERMÉNYI 1978, 145.). MÁNDY (1972, 203.) a cseresznye vadon termő alakjának a Prunus avium L. var. avium-ot tekinti. Elsődleges géncentrumát Kisázsiába és Transzikaukázia vidékére, másodlagos géncentrumát Európába teszi. A meggy szerinte a Cerasus avium L. és a Cerasus fruticosa (PALL.) WORON. termesztett hibridje, vagy a cseresznye autotetraploid alakja. Elsődleges géncentruma Kisázsia és ' Lranszkaukázia, másodlagos géncentruma pedig . Sszak-India/Irán, Kurdisztán? a Balkán és az Adi lai tenger mellékét magában foglaló hatalmas tei ület. A ma termesztett nemes meggyek létrejöttében bizonyítottan nagy szerepet játszott a csepleszme

ggy [Cerasus fruticosa (PÁLL.), WORON.] Ugyanis a Cerasus fruticosa areája megegyezik a Cerasus avium areájávai. A ma termesztett meggyfajtákat ezért a két faj hibridjének tekintjük (PÖR—FALUBA 1982, 31.). Az ókori írók műveiben már említik a cseresznyét, így THEOPHRASZTOSZ és VARRÓ (i. e. 117—27.) is, PLINIUS pedig már 8 cseresznye és 2 meggyfajtát ír le (BRÓZIK 1959, 5.). A vadcseresznye (madárcseresznye), a vadmeggy, a törpemeggy és a saj meggy a Kárpát-medencében őshonosnak tekinthetők. A tölgykeverék erdővel terjedtek ezek a fajok tovább a Duna mentén nyugat felé i. e. 6500—2500 között (P. ERMÉNYI 1975—1977, 146.). Minden valószínűség szerint az alig 10 mm-es gyümölcsű vadcseresznyéből mutációval alakult ki a termesztet puha húsú, fekete gyümölcsű szívcseresznye [Cerasus avium convar. Juliana (L.) JANCHEN] és az ugyancsak termesztett és igen közkedvelt ropogós cseresznye [Cerasus avium voncar. duranica (L.) JANCHEN]. A neolitikus madárcseresznye leletek elsősorban Délkelet- és Dél-Európából, Dél-Németországból és Svájcból ismeretesek: a Dnyeszter és a Prut vidékéről (JANUSEVICS 1975), a Brescia melletti Monte C'ovoloból (PALS—VOORRIPS 1979). a Bieler tó menti Twannból (BOLLINGER—JACOMET 1981), a Dümmer tó partjáról (PFAFFENBERG 1974), az alsó-raj na vidéki Kempenből (SURÁNYI 1985, 96.). A híres svájci Robenhaus-i cölöpépítményben is találtak cseresznye csonthéjat. A lelet leírója MESSIKOMMER (1913, 87.) még megvolt győződve arról, hogy ez csak véletlen lehet, állat járat útján kerülhetett ide. Ebben a korban a botanikusok körében ugyanis elterjedt volt az a nézet, hogy a cseresznyét Lucullus római császár hozatta Kisázsiából Rómába, majd ugyancsak római közvetítéssel került az Alpokon túli területekre. A vadcseresznye kultúrfajjá változása elsősorban abba nyilvánul meg, hogy megnövekszik a termés húsának mennyisége. A keltáknál már mindenképpen gyümölcskultúráról beszélhetünk (JACOMET 1983, 30.). A cseresznye őshonosságára utal az a La Téne időszakból származó, Schwabisch Hallból előkerült csonthéj lelet is, amelyet BERTSCH (1941, 103— 113.) erősen kultúrába vett formának határozott meg. Érdekessége, hogy e 3 csonthéj mérete abban az intervallumban fekszik, mint a római kori Mainzból származó kultúrcseresznyéké (KÖRBER —GROHNE 1979, 55.). A Római Birodalom egykori területéről számos helyről ismerünk kultúrcseresznye leletet, különösen Németország területéről került elő sok: az Alsó-Rajna vidéki Xanten-Colonia Ulpia, Aachen, Neuss, Irel, Butzibach, Saalburg

r Rottweil településekről (P. ERMÉNYI 1975—1977, 147—148.). Mindez a rómaiak magas szintű gyümölcskultúrájának eredménye. A középkor gazdag cseresznyeleleteinek tanúsága szerint ez a gyümölcs nagy szerepet játszott a népélelmezésben. Elkészítéséhez nem volt szükség drága édesítőszerekre, amint az a meggy esetében elengedhetetlen. Bort és pálinkát is készítettek belőle (WILLERDING 1978

T 143.). A cseresznye, de egyáltalán a gyümölcsfajok elterjedésében nagy szerepet játszott az egyház, különösen a ciszterciták és a benedekrendi szerzetesek. A gyümölcsfák kezdetben védett helyeken: kolostorok kertjében, a városok külső és belső falai között nőttek (WILLERDING, U. 1983 a., 88.; 1986 a., 250—251.). Tudatos termesztése mellett valószínűleg a vadon növő, vagy elvadult kultúrfajták termését is gyűjtögették. A cseresznye és a meggy ugyanis minden kezelés nélkül bőven terem a folyók ártereinek tápanyagban gazdag talajain. A cseresznyénél jóval későbbi elterjedésű a meggy. A közép- és kelet-európai leletekből hiányzik a kora középkorig. A meggy első előfordulása Közép-Európából a csehszlovákiai Mikulcice VII— IX. sz.-i (OPRAVIL 1966) és a Brno melletti Slapanice IX. sz.-i (KÜHN 1981) településeiről ismert. Legészakibb előfordulása Észak-Svédországból (Lund) való (HJELMQVIST 1963). A meggy különösen a középkor végétől a hazai szőlőket szegélyező fasorok alapnövénye lett (PÖR —FALUBA 1982, 19.). A cseresznye szavunk szláv eredetű (KNIEZSA 1955. 129—130.). Nevének első előfordulása XIII. sz-.i oklevelekből ismert: „Cheresna" (1256), ,,Ad