„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Csertán Ferenc: 20. századi zalai történet

20. SZÁZADI ZALAI TÖRTÉNET ülnie, akkor is, ha még nincs meg a jogosítványa; a felelősséget én vállalom! Érdemes ez utóbbi mondatra odafigyelni, ma közel a nyugdíjhoz, kijelenthetem, nem nagyon találkoztam olyan vállalati vezetővel, aki ezeket a szavakat kiejtette volna a száján. Schlutt Józsi bácsi azonban ilyen ember volt, és nem csak szavakban, ha úgy alakult, a Bányarendészet által kirótt közlekedési bírságot is kifizette helyettem. (Pl. a megengedett 40 csille helyett 80-110-et vontattam.) Az egész ügy közvetlen oka az volt, hogy a megelőző nap három fiatal mozdonyvezető disszidált Jugoszlávia felé. Az üzem egyszerűen nem tudott indulni. Normál körülmények között MUSZ-os katonát nem engedtek volna mozdonyra ülni. így nekem szerencsém volt, a következő évet ebben a beosztásban tölthettem le. Hamar belejöttem az új munkakör fogásaiba, hiszen az alapelemek a leszállítással azonosak voltak: csapnivaló vágányminőség és rossz csillepark. Némi pluszt is tudtam nyújtani a civilekkel szemben, nekem semmi gátlásom nem volt, így a nagy hajrában minden szabálynak fittyet hányva közlekedtünk. Egy MUSZ-ost nem lehetett kirúgni vagy fegyelmileg elmarasztalni. A mozdonyszállításnak is megvolt a maga árnyoldala. Itt nem 2-3, de tucatnyi csille siklott ki egyszerre, és itt is két embernek kellett helyrerakni. A rekordot egy öreg civil barátom vitte el 52 csillével. Erre már az ÁVH is kiszállt, majdnem fejét vették, mert fél műszakon át járhatatlanná vált a vágat. A végén megúszta azzal, hogy hónapokig iszapot takarított. Alapszabály volt, hogy addig nem lehet haza menni, amíg a műszakvégi karambol nincs rendbe téve. Egy ilyen esemény dominószerű kitolás sorozatát indította el, ha ugyanis valaki lekéste a „népszállítást",

32 akkor az egy óra múlva induló un. diszpécserszállítással tudott kimenni, mert az akna közben szenet szállított. Ezután nem tudott meleg vízben fürödni, mert elfogyott a víz, lekéste a III. aknától induló autóbuszt ('956. év elejétől nem a Kossuth aknai központi öltözőtől szálltunk le), gyalog hét km-t bandukolt a táborig, ott viszont nem kapott vacsorát (vagy ebédet). Mozdonyvezetőként jó néhányszor teljesítettem dupla műszakot, mert valakit helyettesíteni kellett. A le és felszállással együtt ez kemény 20 órás műszak volt. Ilyenkor a már említett főnököm élelmet küldött le, vagy éppen a saját tízóraiját adta nekem. A fürdéssel nem mindig kellett a műszak végéig várni. Többször volt olyan műszaki baleset, ahol totál elázott az ember már a műszak alatt, és csurom vizesen csinálta végig a hátralévő néhány órát. A pálmát az a csoport vitte el, akit egy ünnepi műszak során a 7., akkor alsó szinten kiszállás közben belesüllyesztettek az aknafenéken összegyűlt vízbe, és órákig ottfelejtettek. Szerencsére csak nyakig ért a víz a lezárt kasban, az alacsonyabbaknak lábujjhegyre kellett állni. 32 Az akna csak műszakváltáskor szállított embereket, meghatározott ideig. 77