„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Czeglédi Edit: Naplótöredék 1956-ból

CZEGLÉDI EDIT hogy akiket a tankjaikkal, fegyvereikkel megöltek, azok nem is fasiszták voltak, hanem egyszerű magyar munkások, diákok, katonák? Mi magyarok szabadságot, függetlenséget, semlegességet akartunk! Miért kellett Önöknek az egész országunkat elfoglalni csupán azért, hogy azt a néhány fasisztát megsemmisítsék, akikkel mi is elbántunk volna? Gondoltak azokra a magyar gyerekekre, akik árvák lettek ezekben a napokban, gondoltak azokra, akik értelmetlenül meghaltak? Ki küldte Önöket ide? Önök akkor váltak az ellenségeinkké, amikor tankjaikkal magyar földre léptek." A városparancsnokot váratlanul érte, hogy valaki így beszél, ráadásul oroszul. Arca vörös lett, zsebkendőjével törölgette izzadó homlokát. Amikor befejeztem, ordítani kezdett. Üvöltve sorolta fel, hogy hány orosz halt meg az ütközetekben, és hogy a magyarok mit csináltak az oroszokkal. Nekem is lángolt az arcom az izgalomtól, mégis higgadt hangon válaszoltam neki: „Ha az orosz csapatok páncélosaikkal nem jönnek Magyarországra, senki nem lőtt volna rájuk." Az egyik orosz, aki határozottan szimpatikusnak tűnt, elmosolyodott, rázta a fejét és a parancsnokra nézett. Azt olvastam ki a tekintetéből, hogy: „Na, most mit felelsz ennek a kislánynak?" A mi városparancsnokunkat nem kell félteni, dühösen legyintett egyet és azt mondta: „Kislány, nem ért a politikához!"... Fő, hogy a másik nekem helyeselt. Azért jól beolvastam nekik! Remélem, elgondolkodnak ezen is. Ballá tanár úr úgy nyilatkozott a fiúknak a hozzászólásomról, hogy mindenki sírt volna, ha lefordítja magyarra. Szerencsés tanár úr pedig azt mondta, hogy értette a szövegemet és nagyon szépen beszéltem. Délután diáktanácsi ülésen megkértek, hogy mondjam el újra, most már magyarul a vitámat a városparancsnokkal. 1956. december 31. Vége az 1956-os évnek, és vége minden reményünknek. Nincs mit írnom... Élünk... „Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás? Nincs felelet. Csak vér van, csak a gyász"... (Benjámin László: Elesettek) 152