„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Dr. Marx Gyula: Az én 1956-om

DR. MARX GYULA Azzal a meggyőződéssel érkeztünk vissza, hogy folyamatos kapcsolattartással és nyomásgyakorlással, de támogatni kell a kormányt. A beszámolónk másnap ebben a szellemben hangzott el. Közben az elintézésre váró ügyek tömege tornyosult fel előttünk. Egyre többen jöttek, és csatlakoztak a felhíváshoz, mondták el problémáikat, kérelmeiket, kérték intézkedésünket. Mikor fogjuk XY sérelmeit orvosolni? Mikor lesz kenyér Z. falu boltjában? Ki fog nyilatkozni B. újságírónak? Sztrájkoljanak-e itt vagy ott? Ilyen és hasonló kérdésekkel szembesültünk. Amint az egyik embert megnyugtattuk, már ott volt a másik. Teljes káosz és halálos fáradtság! Színes karikák táncoltak időnként a szemem előtt. Az eseményeket ma sem tudom még időben pontosan egymás utáni sorrendbe szedni, olyan zavarosan ülepedtek le bennem. Azonban lassan csillapodtak a kedélyek is. Nyugtalanítónak csak azt találtuk, hogy egyre biztosabb és gyakoribb jelentéseket kaptunk a tömeges orosz katonai felvonulásról. Magyar honvéd főtisztek érkeztek hozzánk, akik ha közvetve is, megerősítették ezeket a híreket, viselkedésük sem volt mindig egyértelmű. Nekünk, akik - teljesen üres kézzel - jórészt távolabbi helyekről érkeztünk, alvási, étkezési lehetőségről is gondoskodnunk kellett. Hamarosan világossá vált, hogy kinek kinek haza kell mennie, hiszen sem elegendő pénz, sem egy váltásnyi fehérnemű nem volt senkinél. Alvásunkat még meg tudtuk oldani, orvosként társaimmal bekéretőztünk a győri kórházba. Egy üres sebészeti kórteremben aludtunk hárman. A pénzünk is fogytán volt, s amikor ezzel a nehézséggel igyekeztünk szembenézni, Szigethy felvetette, hogy a helyi rendőrség szállítsa haza az ellátás nélkül maradtakat, majd aztán kapcsolatba lépünk egymással. így kettőnket - Dr. Dobszay János, lenti járási ügyészt, aki ugyancsak a DNT tagja volt és engem 1956. november 2-án éjszaka egy autóban el is indítottak hazafelé. Útközben két Szombathely felé tartó szovjet gyalogsági páncélos konvojt is elkerültünk, így saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy miskolci barátaink nem beszéltek mellé, a szovjet invázió bekövetkezett. Tévedésben azok voltak, akik ennek ellenkezőjében hittek! Reggelre értünk haza. A templomnál szálltam ki, és betérdeltem aggódó - majd hirtelen boldogságot sugárzó - feleségem mellé a padba! Akkoriban minden reggel elsiettünk a misére, azzal kezdve a napot. Most volt is miért hálát adni, könyörögni, mert a képlékeny és veszedelmes idők jöttében teljesen biztosak voltunk! Úgy érzem, itt az ideje és helye, hogy világosan megfogalmazzam és kinyilvánítsam Nagy Imrével és mártírtársaival kapcsolatban gondolataimat, elmondjam, mennyire sajnálom, hogy kétkedve, gyanakodva, esetleg elutasítóan tekintettem rá, rájuk. Nagyságukat átalakulásukban látom, melyből áldozatvállalásuk és következetes hűségük fakadt! Ez fájdalmas folyamat volt, lépcsőfokain végigmenni csak a legnagyobbak tudnak. Az 1956-os erjedés, majd a forradalom vezéralakja kétségtelenül Nagy Imre és az ő gondolataihoz 116