„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Móra Magdolna: Zalaegerszegi emlékeim

MÓRA MAGDOLNA 1944 őszén már nem tudtam visszamenni Szegedre, mert ott már orosz katonai teherautók dübörögtek, míg nálunk Egerszegen a szomszédos Jókai utcai iskolába és a gimnázium épületébe német mentőkocsik hozták a sebesülteket az ott kialakított tábori kórházakba. Édesapámat, aki egyetemi hallgatóként az első világháborúban is frontharcos katona volt, és hadnagyi rangban szerelt le, már 1944 nyarán is behívták katonai szolgálatra; Budapesten az egyik pályaudvar rendbehozatalához osztották be. 1944 őszén Zalaegerszegre hívták be a légvédelmi alakulathoz. 1945. március végéig naponta ide kellett bejárnia. Az iskolákban a rendszeres tanítás szünetelt. 1945. március utolsó napjaiban édesapám alakulatának el kellett hagynia Egerszeget azzal, hogy néhány nap múlva át kell menniük a határon Ausztriába. 16 éves öcsém és én természetesen vele mentünk, mert édesanyám 1943-ban meghalt, apám első házasságából származó nővérem ugyanebben az évben külföldre ment férjhez, így senki közeli hozzátartozónk nem volt a közelünkben, aki vállalta volna eltartásunkat. Április elsején, húsvét vasárnap Radkersburgnál mentünk át az osztrák határon. Emlékszem ma is, hogy milyen különös látvány volt, amint a kis helybeli öregasszonyok ünnepi díszben, mosolyogva mentek a húsvéti misére, mi meg a lovaskocsikon dideregve úgy éreztük, hogy minden, ami a szívünknek kedves volt, elveszett. Hosszú gyaloglások, huzatos pajtákban töltött éjszakák után jutottunk el a Weissenstein mellett kialakított angol fogolytáborba. Itt egy tál meleg ételt adott délben a magyar katonai konyha. Az angoloktól naponta kaptunk nagyon kevés kenyeret és jóízű, de csak annyi kekszet, ami az éhezéstől megmentett. Nagy szerencsét jelentett ellátásunkban, hogy dohányt és valódi kávét is kaptunk, ezért a földben és terményekben szegény lakosságtól tudtunk egy kis krumplit vagy hullott gyümölcsöt szerezni. Később az erdő is adott egy kis áfonyát, földiszedret. Hála Istennek nyár volt, így nem fáztunk. Nagy erőt jelentett, hogy családomban élő hitet éltem meg, és Szegeden a jezsuita atyáktól is komoly felkészítést kaptunk a megpróbáltatások idejére. Ez erőt adott a hétköznapok elviselésére és táplálta bennünk a hazatérés reményét. !945 nyarán hivatalosan számbavették, hogy kik szeretnének mielőbb Magyarországra visszatérni. Elsők között jelentkeztünk, és így hosszú vonatozás, győri igazoltatás után szeptember elején újra itthon voltunk. Werbőczi utcai

5 házunkat viszonylag épen találtuk. Mint megtudtuk, az oroszok egy rövid ideig parancsnoki épületnek használták, majd miután elhagyták, egy Erdély5 Ma Dózsa György utca 10