„Sívó évek alján” Történetek az ötvenes évekből (Zalaegerszeg, 2006)

Dr. Marx Gyula: Az én 1956-om

AZ ÉN I956-OM Utasított, öltözzek, mert megyünk! Készülődni kezdtem. Közben „éber rendvédőink" még körülnéztek. Kihúzták egy-két könyvünket, de nem fontoskodtak sokat. Marikával megcsókoltuk és megöleltük egymást, aztán indultam. Marika néma volt, nem sírt, nem volt cirkusz! Ez szokatlan lehetett, vagy netán rosszul is esett nekik, mert míg egyik kikísért a mellékhelyiségbe, a másik megkérdezte: „Nem is kérdezi, hová visszük a férjét?" „Hová viszik?" - kérdezte Marika. „Államtitok, nem mondhatom meg!" - hangzott a válasz. „Ezek szerint, érdemes volt megkérdeznem!" Erről a párbeszédről azonban csak hónapok múltán, kiszabadulásom után szereztem tudomást! Talán az olvasó most azt kérdi, meg sem kérdezték, hogy miféle államellenes összeesküvésről van itt szó? Az elmúlt esztendő történései nagy feszültséget keltettek bennünk. Az adott helyzet nem volt alkalmas arra, hogy a „végrehajtó közegekkel" jogértelmezési vitákba bocsátkozzon az ember. Magunkban erőért fohászkodtunk - és kaptunk! Még valami: az ötvenes évek elején a közvélekedésben olyan hangulat alakult ki, és az országban olyan állapotok uralkodtak, hogy az épeszű emberek már semmin sem csodálkoztak. Hiszen nem egyszer egy kocsmai asztalnál, két-három sör mellett elhangzó politikai viccért évekre börtönbe lehetett kerülni, de egy asztaltársaság, vagy rendszeres kártyaparti is könnyen keveredett összeesküvés gyanújába! így a letartóztatási parancson sem ütköztem meg különösebben, bár azt kiéreztem belőle, hogy hosszabb börtönbüntetés elé nézek. Megbilincseltek, indultunk. Amikor a fertőző osztály bejárati lépcsőin lépkedtünk lefelé, kísérőim füttyögve hívták elő a bokrok között megbújt társaikat, és meglepődve vettem észre, hogy hatan-nyolcan is előbukkantak, akik elfogásomra felsorakoztak. Átfutott az agyamon, Úristen, milyen nagy bűnös lehetek én, hogy ekkora apparátussal kell felvonulniuk ellenem! Ezek szerint még sok minden várhat rám! Aztán az is eszembe jutott, Istenem, milyen gyenge lehet a népi demokrácia, hogy a magamfajta „vétkesek" ellen ennyi jól táplált fogdmegnek kell fáradoznia! A Pobjeda már várt ránk a kórházi porta előtt. Engem - ketten közrefogva - a hátsó ülésre ültettek, elől a sofőr, mellette egy harmadik ávós ült. Szótlanul hagytuk el Nagykanizsát, s a hetes úton utaztunk Budapest felé. „Ugye tudja, hogy miért tartóztatjuk le?"- kérdezte egy idő múlva Wesztl úr. „Majd meg fogják mondani!"- válaszoltam szorongva. „Leveszem a bilincset, remélem, nem készül valami esztelenségre!" Hallgattam. A szorongás mellett megkönnyebbülést is éreztem, azt gondoltam, „Végre, vége a bujkálásnak! Mostantól nyílttá válik a küzdelem. A börtönben már nem kell vigyázni a szavaimra!" Ők közben egymás közt beszélgetni kezdtek. Elnéztem ezeket az egészséges, erőteljes, életük derekán járó embereket, és azon gondolkodtam, hogy vajon mi visz rá egy embert, hogy ezt a pályát válassza? A gépkocsivezető ötven és hatvan év között járó embernek tűnt, szikár férfi volt, úgy beszélgetett és viselkedett a többivel, rólam tudomás sem véve, mint mikor a 99