Béres Katalin: A legyőzött győz, az elesett él. Az 1956-os forradalom zalai fotókrónikája (Zalaegerszeg, 2006)
mint a déli határszéli Tornyiszentmiklósról, és Sármellékről van fotósorozatunk. Nem véletlen, hogy a zalai falvakból alig került elő fotóanyag, hiszen a túlnyomó részben földművelésből élő falusi lakosság birtokában nem igen volt még ekkor fényképezőgép. A feltárt képek megjelenített tartalmuk alapján két csoportba sorolhatók. Egyrészt a helyi forradalmi eseményeket: felvonulásokat, tüntetéseket, a megszállás szimbólumaiként gyűlöletessé vált szovjet emlékművek ledöntését, új, a forradalom szellemiségét kifejező szobor állítását, vagyis mozgalmas cselekménysorokat ábrázolnak, másik részük statikus: a lerombolt, vagy a frissen felállított szimbólumokat örökítették meg. 1956-os fotóörökségünk feltárásának fontos tanulsága, hogy nemcsak a képek tartalma, hanem keletkezésének és megmaradásának története is adalékokkal szolgál közelmúltunkról. E fényképek, fényképsorozatok története - mint cseppben a tenger - mutatja meg a Kádárrendszer viszonyulását az 1956-os forradalomhoz, s annak tárgyiasult emlékeihez, így a fotográfiához is. A november 4. után berendezkedő hatalom az elsők között igyekezett begyűjteni, elkobozni, „letartóztatni" a forradalom idején készült fényképeket, s készítőiket is. Ezt többes szándékkal tette; egyrészt a begyűjtött fotókat használta fel a megtorlásokhoz, mert a büntetőperekben a fénykép perdöntő bizonyítékká vált. Másrészt a Kádár-korszakban végig propaganda célokra is igénybe vették e felvételeket. Eredeti tartalmukat meghamisítva, képi környezetükből kiragadva, manipulált kommentárokkal ellátva azokat a felvételeket közölték, amelyek a rendszer szándékainak megfeleltek, az események „ellenforradalmi" jellegének bizonyítását szolgálták. Az új hatalom igyekezett a forradalom gondolatát kiirtani, emlékét szétzúzni, megsemmisíteni állampolgárai tudatában, ezért is kellett az eszmeiségét fenntartó, az 56-os magán és közösségi mitológiákat őrző, ápoló, erősítő és továbbadó rekvizitumokat elkobozni. A hatalom szándéka ellenére mégis maradtak fotográfiák magánszemélyeknél, akik önvédelemből és a képeken láthatók védelme érdekében elrejtették felvételeiket, s így őrizték meg azokat az utókor számára. A fotók rejtegetése miatt nagy veszélynek tették ki magukat, hiszen ezért a „bűncselekményért" több éves börtönbüntetést lehetett kapni. A hatalom akarata azonban mégis érvényesült. A képek a rendszerváltásig nem kerültek elő, tulajdonosaik nem beszéltek róla, sok esetben még legszűkebb környezetüknek, családjuknak sem, a forradalom emlékének életben tartása helyett felejtés lett a sorsuk. A kutatás során tapasztaltuk, hogy sok esetben a leszármazottak, s nemcsak az unokák, hanem a fiak és lányok sem tudtak az apák által készített és őrzött felvételekről. Talán ez lehet az egyik magyarázata 1956 forradalmához való ellentmondásos viszonyunknak?! Az 1956-os forradalmi események dokumentálására Zala települései közül Keszthelyen ragadtak legtöbben fényképezőgépet, így itt örökítették meg a legtöbb megmozdulást is, azonban a fényképezők személyét nem minden esetben ismerjük. A már említett, a városba 7
