Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Hétköznapok, ünnepek

„Algyon Isten, álgyon, idés-kedves uram, Lölkiink a másvilágon össziitalákozzon!" „Álgyon Isten, álgyon, kedves felesigém, Lölköd másvélágon engöm fókeressön!" Tavaszi délutánokon, mikor befejezik a napi szőlőmetszést, permetezést, vagy hűvös, párás nyári alkonyatkor, szép őszi napokon, mikor bent a pincében megindul a must, forr már az újbor, még manapság is kiülnek a présházak elé a szomszédok, ismerősök, jó barátok... Iszogatnak... beszélgetnek. Messze ellátni innen. A távoli, lankás dombok között apró települések... Egyiknek-másiknak csak a templomtornyát látni... a távoli dombokon pedig apró, fehér pontoknak tűnnek a pincék, régebbi és újabb présházak. Csönd van... soha nem hallott csönd. A dombtetőn ülnek. Előttük meredeken ereszkedik lefelé a szőlőhegy, a mély katlan. A parcellák szétterülnek, s a nyílegyenesen lefutó szőlősorok a dombhajlatot követve, legyezőszerűen szétnyílnak. „Olyan, mint Isten tenyere" - mondja az egyik, s a másik elrévedve rábólint. Ok most nem királyokról, s királyleányokról mesélnek egymásnak, nem háborúkról és hősökről, s véres eseményekről... Hanem arról a hagyományos paraszti életről, amelynek eltűnéséről oly sokat hallottunk már, amelynek elmúlásáról szomorúan s lemondóan beszéltek azok a régi öregek is, akiket az utóbbi évtizedekben megszólítottunk. A présház előtt ülő két jó barát sem ezt a régi világot kívánja vissza. Sokkal inkább arról beszélgetnek, ha a hagyományos paraszti élet el is tűnt, valami hátha mégis megmaradt belőle. Ami talán szunnyad csupán, s arra vár, hogy újra felélesszék, amit mégis tovább lehet örökíteni belőle. S ez a valami az a közösségi érzés, közösségi gondolat, az a láthatatlan összetartó erő, ami nemzedékről nemzedékre ott munkálkodott a családok, a faluközösségek, a falu társadalmi életében. S amit a lelkekből kimosott a modern idő. Ezt a közösségi gondolatot, ezt 166 LMé

p „ bMei szö

megyről, 1941-1943. az érzést kell, ezt kellene megtartani, s ezt kell, ezt kellene tovább hagyományozni. „Mert ha ez a láthatatlan erő, ami a kisközösségeket odaköti a faluhoz és összeköti őket, akkor megmaradunk" - mondja az egyik. „Igen, igen. S ha ez a szunnyadó erő, a közösségi érzés feléled, akkor a zalai aprófalvak is megmaradnak a nagyobb közösségnek, a megyének és az országnak. Mert az országot, az országokat, nem királyok és elnökök, hanem a földet megtelepülő és megülő emberek tartják meg a történelmi időkben" - mondja a másik jó barát. 124