Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)

Hétköznapok, ünnepek

készülnek. „Megtörténik, hogy a nagybeteg az ágyból leugrik s odaszól a körülötte siránkozóknak: „Meg akarok huanyi, tericcsenek hama szómát a fiiődre, aggyanak kezembe gyertyát, s alig hogy lefekszik - meghal." Ezután megmosdatták a halottat és felöltöztették. Bocfölde, Sárhida környékén feketébe. A viselős állapotban meghalt asszony mellé gyermekruhát fektettek, mert „az a hiedelmük, hogy a viselős asszony a gyermeket vagy a halottas ágyon, vagy a koporsóban elszüli". A férfi halottra ünneplő ruháját vagy vőlegényruháját adták, lábára bocskort, csizmát húztak. Rendszerint nagy öltésekkel összevarrtak egy lepedőt, amibe szalmát tömtek, azután székekre deszkákat helyeztek, erre a kitömött lepedő került, majd ráfektették a halottat. Kustánszegben pl. a mennyezetgerendákra merőlegesen, Pálfiszegen a gerendákkal párhuzamosan állították fel a ravatalt. A koporsó megérkeztéig a halottat a díszes halottas lepedővel takarták le. Azt, hogy halott van a faluban, először a harangszó adta hírül. Református falvakban a felnőtt halott férfit a nagyharang három csendítésével, a nőt két csendítéssel jelzik, fiatal halálát a kisharang hirdeti. A rokonságnak az ún. „halálposta" adta tudtul, hogy a családban valaki meghalt. A családtagok jártak körbe és mondták meg a szomorú hírt. Amikor halott volt a házban, körülötte sokféle babonás cselekményt végeztek. így például dereka alá vasdarabokat helyeztek, hogy ne fakadjon ki, de kifakadás ellen vizet is tettek a ravatal alá egy sajtárban. Ha szoptatós anya halt meg, halála után a csecsemővel kiszoptatták a tejet, hogy az is haljon meg. Ha szopós gyermek halt meg, anyja az arcába fröcskölt a tejéből, hogy kiapadjon. Halott gyermek mellé kedves játékát is a koporsóba rakták, „hogy mindezek a másvilágon mint szükséges eszközök a rendelkezésre álljanak". Még a közelmúltban is szokásban volt, hogy a falubeliek a halott fölött virrasztottak. Általában maguktól mentek a halottas házhoz, előfordult azonban az is, hogy a virrasztókat meghívták. 18. század végi adataink szerint abban az időben az éjjeli és nappali virrasztást „az Oskola Mesternek kellett véghez vinni Tanítványaival". Becsvölgyén a „nappali éneklésre... 2 petákal" fizettek, s külön fizették azt, hogy a halott kikísérésekor is énekeltek. A gyermekek éjjeli virrasztását 1783-ban betiltották. A virrasztók kalácsot, perecet, bort kaptak virrasztás közben. Azt tartották, hogy virrasztás közben enni kell, mert különben a halottal álmodnak. Szokás volt régen az is, hogy a virrasztóba ún. „csörgőpálcát" vittek. Ez hasított mogyoróvessző volt, amivel ha ráütöttek az elbóbiskolóra, csörgött, és az erre felébredt. A halottat Szent Mihály lován, vagyis a hordozható koporsótartó állványon vitték másnap a temetőbe. Harangszó jelezte az indulást. Ha a temető messze volt, a Szent Mihály lovát kocsira vagy szánra tették. Elöl ment a fejfát vivő, utána a lelkipásztor az „énekvezérrel", az énekesek, majd a halottvivők (vagy a kocsi, szán), utánuk vonult a család és a falu népe. Reformátusok induláskor a 332. dicséretet énekelték, ami így kezdődik: „Búcsút vennem el kell mennem e földről nékem..." Katolikusoknál szokásban volt, hogy a keresztvivő bal karjára gyászszalagot tűztek, a családtagok, rokonok pedig fekete szegélyű zsebkendőt vittek magukkal, amit a sírba dobtak. Azt tartották, hogy így könnyebb a feledés. Sok háznál volt szokásban, hogy mikor az elhalt gazdával a temetőbe indultak, az állatokat az istállóból kieresztették, majd visszafordították és újra bekötötték őket. Úgy gondolták, hogy így nem pusztulnak el gazdájuk után. A kisgyermeket rendszerint keresztszülei vitték, ha nagyobb fiú vagy lány halt meg, koszorúslányoknak és vőlegényeknek öltözött fiatalok vették vállukra a Szent Mihály lovát. Ha fiú halt meg, akkor induláskor a koszorúslányok vitték az udvarról az útra, ott a fiúk hordozták a temetőig, a temetőkertbe újra a lányok vitték. Szertartás után a gyászolók a halottas házhoz mentek vissza, hogy a halott fölött tort üljenek. Plánder idejében is így volt: „lakomázva keseregnek a holtak temetése után, 's ezt Tornak nevezik". A halotti tort télen vagy esős időben a házban, nyáron az udvarra kitett asztaloknál ülték meg. Egész lakodalmi étrendet kellett végigenni az abroszokkal leterített, ünnepélyesen megterített asztaloknál. Már az 1770-es évektől tiltották a halotti torok megrendezését. Főként féktelen étel- és italpocsékolás miatt tiltották a különféle rendeletek a „haszontalan szokásokat és ceremóniákat". Ezek a tiltások azonban nem befolyásolták az ősi szokások megtartását, s szinte napjainkig megülik a halotti tort. A családfő halála után végre kellett hajtani a végrendeletben írottakat. A jobbágyok rendeleteit az úriszék, a nemesekét a vármegyei alispán ellenőrizte, és felügyelt azok igazságos és szabályszerű végrehajtására. A múlt század közepétől a községi és megyei hatóságok feladatkörébe tartozott az ügy. A jobbágyok a telken álló épületeik, telkeik és ingó vagyonuk felett végrendelkezhettek. A telket, földesúri tulajdon lévén, a rajta lakó és gazdálkodó jobbágy halála után a család csak akkor használhatta, ha úrbéri kötelességeit teljesíteni tudta. Ellenkező esetben olyan jobbágy birtokába került, aki vállalta az úrbéri terhek teljesítését. 119