Bíró Friderika: A szegek világa : Göcsej néprajza a 18-20. században (Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2003)
Táj és történelem
védősáv vonult végig, amelyet gyepűnek neveztek. A gyepűk nagy része járhatatlan erdőség és mocsaras vidék volt. Ott, ahol az erdők kinyíltak, a völgyek kiszélesedtek, a mocsarak pedig átjárhatóvá váltak, torlaszokat építettek ágakból, kőből, fából. Ezek voltak a gyepűkapuk, amelyeket határőrök őriztek, akiket őröknek neveztek. A nyugati határokon lévő gyepűvonal azonban abban különbözött a többitől, hogy megerősített helyekkel volt beépítve. Az őrök - úgy tudjuk - már a betelepülés előtt megjelentek nyugati határszélünkön, és a gyepűvonal megerősített helyei körül kisebb-nagyobb településeket hoztak létre. A letelepült határőrök feladata az ellenséges támadás felderítése, jelentése és bizonyos fokú feltartóztatása volt. A határőrszervezet tehát a honfoglalást követő években még a zalai betelepülés előtt kiépült a határvonalon, de a királyság és a várispánságok megalakulása után is, végezve veszélyes és terhes feladatát, tovább funkcionált. Erre a fontos szerepre az ún. „csatlakozott népek"-ből, a „segédnépekből", „jövevényekből" válogattak királyaink megfelelő harcosokat. A történeti irodalom szerint ezek zömmel besenyő és székely népelemek voltak. A besenyőknek nem csak itt, hanem a Dunántúl más védelmi határvonalain is jelentős kiterjedésű telepei voltak (Tolna megyei Sárköz, Zala megyei Hetés), a 12. század végére azonban teljesen elmagyarosodtak. Egykori jelenlétükre utal például a mai Zalabesenyő helynév is. Székely határőrtelepekkel viszont szinte valamennyi határszéli vármegye rendelkezett. „Nagyon valószínű, hogy a Kerka vidéki határőreink is az erdélyi székelyekkel azonos nép helyi maradványai, vagy pedig Erdélyből kitelepített székelyek voltak, mert erre mutat a nyelvjárásukban és népszokásukban található feltűnő rokonság" - írja Holub József. Mindezt mai történet- és nyelvtudományunk művelői is megerősítik. Határőreink szabad harcosok voltak, akik a határvédelem fejében egyéni tulajdonnak számító földet kaptak, amelyet békeidőben művelhettek. A föld után adót kellett fizetniük, s alkalomadtán a király követeit is fogadniuk kellett. A gyepűk, gyepűkapuk építése, javítása azonban már más szolgasorsú népek feladata volt. A Zala megyén keresztülhúzódó gyepűvonal hozzávetőleges irányát Holub József rekonstruálta. A rekonstrukció az őröket és a gyepüket említő oklevelek, a gyepűelvén keletkezett nagybirtokok (Muraköz és a Bánfiak óriási birtokai), továbbá a veszprémi és a zágrábi püspökség határainak ismerete alapján történt. Eszerint a gyepű a Mura Letenyétől délre eső részétől indult északkelet irányba, majd Bánokszentgyörgy térségében északnyugatra fordulva a Kerka mocsaras, lápos árterületén áthaladva Csesztreg és Ramocsa érintésével áthaladt a vasi határon. Innét már a Vas megyei határőrök gondoskodtak az őrzéséről. A gyepűvonal mentén keletkezett őrtelepek neveit főként az „Őr" előnevű helynevek őrzik. így például a Nova környéki telepek között már all. század elején egy Őr nevű falut említenek, amely minden bizonnyal Őrkozmadombja (ma Szentkozmadombja) volt. Egy 11. századi oklevélben említett Márton nevű zalai őr földjei Őriszentgyörgyvölgyéhez közel terültek el. Lövő (Zalalövő) falut is eredetileg íjász lövők lakták, ami szintén védelemre (határvédelemre) utal. Több 11. századi oklevél is említi a határvédelemben igen fontos szerepet betöltő Kerka menti őröket, de a korabeli oklevelek Csesztreg, Hétkutas és Resznek térségéből is jeleznek határőrtelepeket. A gyepűvonal mentén felsorakozó, majd később a gyepűelvekre is behúzódó határőrtelepek tehát már a 10. század derekára gyűrűként övezték az ország, s így a megye délnyugati részét. Ez a gyepűvonal többé-kevésbé egybeesik Göcsej már korábban felvázolt délnyugati határvonalával. A szóban forgó és néhol földvárakkal is megerősített sávot - mint láttuk - idegen, de velünk rokon népek őrizték, akik már az államhatárok kialakulása utáni pillanattól, de még a megye, illetve Göcsej területének benépesedése előtti időkben itt éltek. 6. Nova, 1930. 11