Szabolcs. Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész katalógusa 2002. április 5. - május 1. (Zalaegerszeg, 2002)

szellememnek lesz helye valahol, mert tudom, hogy az a szellem, vagy az a gondolkozásmód, vagy az a tisztesség, becsület, ami meghatározta azokat, akik már elmentek, és akik után megyek én is, az irányít most (engem is). Nem akarom misztifikálni a dolgot - egy kicsit okkultnak tűnik, de nem az - ezt látom a fűben, ezt látom a növényben, ezt látom a madárban. Azért említettem Szent Ferencet, mert ő annyira egyszerű, és tiszta, és hétköznapi, szinte maga a csoda. Nincs nagyobb hétköznapi dolog, mint maga a csoda. Azért van ugyanis, mert tiszta, egyszerű, értelmes, nem hazudik. Az volna jó, ha volna rá lehetőségem, hogy a következő időszakban, a következő száz évben még megtaláljam, azokat a formákat, amiket szeretnék elmondani. Úgy kellene a műalkotást létrehozni, mint azt az ajándékot, amit talán nem is tudnak megköszönni, mert borzasztó nehéz megköszönni, amikor valakinek adják. Mert olyan jó. Annyira tiszta. Olyan, mint a gyereked szeretete. A gyerekedtől nem azt kell várni, hogy azt mondja: köszönöm, hanem azt, hogy rád néz, és teszi a dolgát, úgy, hogy az benned gyönyörűséget okoz. Látod, ahogy bimbóra fakad. Azért locsoltad meg azt a növényt, hogy gyönyörűséges legyen. És ő azzal köszöni meg, hogy kiteljesíti az életét. Tehát ha a mű olyan lehetne, hogy akihez elkerül, az ne nekem köszönje meg, hanem annak a fehér színnek, annak a csodának, annak a törvénynek, amelynek uralkodnia kell, és hihesse azt, hogy ő (maga is ennek a) része. Nagyon tetszett, amit mondtál, mert az én véleményemmel is egybe cseng én keresztény indíttatásból képzelem így el - hogy valamikor szellemi téren, lelki téren az élet folytatódni fog, és el van készítve a helyed. És akkor remélhetőleg egy-két évszázadnyi munkálkodás még kijuthat Neked - hogy egy kicsit viccesre vegyük -, de hát remélhetőleg ezt a beszélgetést ott, ebben a szellemi létben is fogjuk tudni folytatni, mert mindketten hiszünk abban, és ez a legfontosabb, hogy higgyünk benne. Nem tehetsz mást. Bármennyire is szeretnéd sminkelni a dolgokat mert ez a kisördög -, hogy hátha volna úgy is megoldás, hogy egyszerűbben (történjen). Magához a művészethez is egyfajta áldozat útján kell eljutni, csak akkor jössz rá a dolgok értékére. Az áldozat nem negatív. Sokak szerint az áldozat az, ha pénzt fizetnek ki. Ez baromság. Az áldozat: kapás. Én feláldozom az életemnek egy részét arra a szent célra - nem magamat áldozom fel - és szeretném, ha az a dolog létrejönne. Mint ahogyan a földművesnek meg kell a földet művelnie ahhoz, hogy az gyönyörűséges termést hozzon. De ő maga is élvezi közben, mivel ért az állatokhoz, a földhöz, mert nézd meg, hogy egy parasztember, vagy aki tényleg közel van az állatokhoz, gyönyörűségként éli meg ezt a munkát. Hasonlóképpen van a művészetben is. Napok óta gondolkodom azon - a következő munkám kapcsán, amin lesz egy harang -, hogy hozzá szabad-e nyúlni egy haranghoz. Elkészült a harang, és ezen a harangon az ez évi évszám van. Ebből adódik az, hogy ha jövőre avatnák (ahogy szó van róla), akkor meg kellene köszörülni. Köszörültem én ezt a harangot, csak nem a harang szimbólumát, hanem az anyagát. De ha az évszámát, a születését akarnám átköszörülni, akkor tisztességtelen dolgot követnék el a harang 24