Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Szőke Béla Miklós: Mosaburg/Zalavár

MOSABURG/ZALAVÁR ső fatemplomot a 9. század elejére keltezte s a Nagy Károlyi hadjáratok utáni első missziós tevékenység emlékének tartotta. Ezt követte volna a 9. század második felében a kő-fatemplom, s csak ennek pusztulása után, all. század elején épült volna fel a kőbazilika. A Cs. Sós Ágnes által rekonstruált „fatemplomokkal" szemben nem kevés kétely támadt: nemcsak nagy méretüknél fogva voltak egyedülállóak a kora középkori nyugat-európai fatemplomok között, de keltezésük és funkciójuk sem volt egyértelműen tisztázott. A faoszlopok gödrei pedig olyan rendszerhez tartoztak, amely korban követte (!), nem pedig megelőzte a kőbazilika alapozását. A szabálytalan rendszerben elhelyezkedő oszlopokból valójában semmilyen épület nem szerkeszthető ki. Ezért felmerült, hogy azok esetleg a kőtemplom fel- (újjá?)építéséhez emelt bontási és egyben építési állványzathoz tartoztak, vagy olyan, talán nem is szakrális célú faépítmény maradványai, amelyek a részben felújított kőépülethez csatlakoztak. Az utóbbi magyarázatot erősíti az a figyelemre méltó jelenség is, hogy a bazilika körüli temetőből az Árpád-korba sorolt, amúgy sem nagyszámú sírból egyetlen, bizonyíthatóan kora Árpád-kori lelet sem került elő - szemben a várszigeti „kápolna" (^plébániatemplom) és a homokgödör (=Turco-féle templom) körüli Árpád-kori sírokkal -, miként az is, hogy a templomtól északra előkerült telepjelenségek semmi jelét nem mutatják annak, hogy ott ekkor valamiféle kolostor állt volna. Ezért inkább az a valószínű, hogy a korai Árpád-korban a récéskúti bazilika egyáltalán nem is működött templomként, s a romok körüli 10. századi és Árpádkori telepjelenségek csak egy falusias telep maradványai. Az oszlopok építési állvány helyett alkothatták egy(?) olyan profán épület kiegészítő tartószerkezetét is, amelyet a Radnóti szerint első(?) leégés után keletkezett törmelék elegyengetését követően (,Д" réteg felső járószintje) a még használható falakat is bevonva építettek meg. Ez magyarázatot adna az olyan, inkább profán jellegű részletekre is, mint a főapszisnak a Radnóti-féle 2. periódusban történt elfalazására (ha az tömör leválasztó fal, s nem lépcsőalap volt), a kút ásására az északi oldalhajóban, stb, egyúttal azt a jelentős problémát is megoldaná, miért maradtak a fák a cölöplyukakban. Egy ilyen építmény jól beleillik a Karoling kor végétől a kora Árpád-korig terjedő időszakba is, amikor a helyben maradt lakosság nagy része - alig egy emberöltőnyi keresztényi lét után - „elvadult" s visszatért ősei kulturális tradícióihoz (ld. pl. az edénymelléklet újbóli feltűnését, a trepanációt az egyik itt eltemetett idős nő fején stb.). A fentiekből következően a templom szakrális funkciója a 11. századra lényegében már megszűnt. A hossznégyszög alaprajzú, három „beírt" félkörapszisú kőbazilika egy hosszú életű templomtípushoz tartozik, amely a Szentföldön és a szomszédos területeken már a 6. század első felében feltűnik, és eléggé szélesen elterjed. Hamarosan megjelenik az Adriai tenger partján is, míg Itáliába - egészen a dél-tiroli területekig - csak a Karoling-kor kezdetével jut el, ám ott még a 11. században is kedvelt típus, ezért megfontolandó, hogy - az adriai hatással egyenrangú alternatívaként - nem egy salzburgi közvetítésű, dél-alpesi hatás érvényesült-e a récéskúti bazilika építésekor. Mivel a récéskúti bazilika egy hosszú időn át kedvelt, lényegében változatlan alaprajzú templomtípushoz tartozik, egyaránt meggyőző érvekkel helyezhették a kutatók mind a Karoling-korba, mind pedig a korai Árpád-korba. A régészeti adatok (sírleletek, rétegviszonyok) alapján azonban bizonyos, hogy a kőtemplom - első és egyetlen templomként - a Karoling korban épült meg a Récéskút szigeten, és az Árpád-kor kezdetét valószínűleg már felismerhetetlen romhalomként érte meg. Korábban felvetődött, hogy ez a bazilika volt a Karoling-korban a Szt. Adorján templom, az alaprajzi sajátosság és a „baptisterium" alapján pedig az is, hogy azonos a civitasban álló Keresztelő Szt. János templommal. Régészetileg ugyancsak nehezen bizonyítható Győrffy György azon elképzelése, hogy a Vársziget ispáni székhellyé válásával az azt kísérő egyházi szervezet, az esperesség temploma lett volna a récéskúti bazilika. Nem beszélve arról, hogy a Várszigeten magán is lett volna elég hely egy ilyen templom felépítésére hiszen éppen a 11. század közepe táján épül meg a Vársziget északnyugati felén az 1996-ban Szt. István kápolnaként újjáépített kis (névtelen) templom, körülötte közel 500 feltárt sírral - ebben az esetben a récéskúti bazilika körül is jóval nagyobb számú Árpádkori temetkezést kellett volna találni. Az újabb adatok fényében jelenleg az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a récéskúti bazilika a Conversio által a „városon kívül" említett nemesi magántemplomok egyikével azonos. Zalaszabar-Borjúállás sziget A sziget északnyugati felében, annak legmagasabb részén állt a fatemplom, amelynek régészeti maradványát Müller Róbert a 80-as évek első felében tárta fel. Egyenes (esetleg sokszög?) szentélyzáródású, egyhajós csarnoktemplom, melyhez nyugaton egy narthex csatlakozott (hosszúsága 17 m, szélessége ca. 7 m). Az apszis előtt, a hajó felső harmadát egy sekélyen alapozott, rossz minőségű habarccsal kötött, középen átjáróval megszakított kis kőfal választotta el a hajó többi részétől: nagy valószínűséggel egy szentélyrekesztő korlát alapozása. Az apszist kizárólag a sírok alapján lehetett rekonstruálni, padlóját vagy lesározták (?), vagy 97