Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Száraz Csilla: Központok az őskorban

Száraz Csilla KÖZPONTOK AZ ŐSKORBAN A Zala völgyében előkerült őskori leletek nagy jelentőségűek a Nyugat-Dunántúl, illetve annak tágabb földrajzi régiója, a Kárpát-medence őstörténete szempontjából. Kiállításunk első időalagútjában öt vitrin mutatja be a Zala-mentének ezt az időszakát. A bemutatott települések kivétel nélkül fontos központok voltak az őskor egy adott szakaszában. E rövid tanulmány a vidék őstörténetének vázlatos összefoglalását adja. Zala megyében az eddigi egyetlen őskőkori (paleolit) lelőhely az egykori zalaegerszegi téglagyár területén talált településmaradvány. A feltárt lösztelepen tüzelési nyomok jelezték a több tízezer évvel ezelőtt itt élt őskőkori ember tanyahelyét. A rétegekből néhány kis méretű pengemaradvány, korabeli állatok csontjai kerültek elő. Az újkőkor (neolitikum) elején (kb. Kr.e. 6000) gyökeresen megváltozott az élet. Az őskőkorban a jégkorszak mostoha természeti viszonyai nagy területeken csak kisebb embercsoportok megélhetését tették lehetővé. A középső kőkorban (mezolitikum) fokozatosan a maihoz hasonlóvá vált az éghajlat, a növény- és állatvilág. Az újkőkorban így megtörténhetett a gyűjtögetésről az élelemtermelésre való áttérés, amit neolitikus forradalomnak is hívunk. Ebben a korszakban jött létre a mai típusú életmód: lehetővé vált az időjárástól független, tartós letelepedés, kialakult a termelő gazdálkodás. A legelső földműves közösségek Kisázsia, Mezopotámia termékeny területén alakultak, és hatásuk innen sugárzott ki és jutott el a Dél-Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe is. A mezolitikumban itt élő népcsoportok (bár régészeti nyomuk mindeddig nem került elő) a fejlődésnek feltételezhetően azon a szintjén álltak, hogy képesek voltak átvenni a hozzájuk déli irányból érkező új ismereteket. Legvalószínűbb, hogy a Balkán-félsziget irányából észak felé mozgó, ismeretlen létszámú népcsoportok már kész formában hozták magukkal a neolitikus vívmányokat, és a helyi lakossággal szimbiózisban alakították ki területünkön is az első földműves közösséget, a Starcevo-kultúrát. Az eddigi kutatásokból az is kitűnik, hogy ez a vidék fontos szerepet játszott a neolitikus vívmányok Európa más területei felé történő továbbításában. A Starcevo-kultúra életének egy fiatalabb szakaszában új déli hatások érték az itt élő embereket, ők pedig továbbadták az újabb ismereteket az északabbra lévő területek népességének (ez lett a legkorábbi vonaldíszes kerámia kultúrája), így az északabbra lévő területek lakossága is áttért a földművelő-állattartó életmódra. A kutatók között ma már általánosan elfogadott nézet szerint Közép-Európa nagy részének neolitizációja éppen innen kiindulva zajlott le, így a Dunántúlt másodlagos neolitizáló centrumnak tekintik. A kiállítás I. vitrinjében bemutatott leletek Gellénháza-Városrét lelőhelyről származnak. A Starcevokultúra elterjedési területének egészét vizsgálva a Gellénházán feltárt településrészlet ennek a közösségnek a legészakibb lelőhelye. Gellénháza Zalaegerszegtől 12 km-re található délnyugati irányban. E helyen 19901996 között folytatott feltárást Horváth László András és H. Simon Katalin. Megfigyeléseikből tudjuk, hogy az itt élők a vízhez közeli településen oszlopos szerkezetű, tapasztott agyagfalú házakban lakhattak. Erre utalnak a hulladékgödrökben előkerült nagyméretű, kiégett agyag házfaldarabok, és az azokon lévő karó és oszloplenyomatok. A gabonatermesztés bizonyságául szolgál az edénykészítésnél az agyaghoz soványító anyagként kevert pelyva, és néhány sarlóbetétként használt kőeszközön megfigyelhető ún. sarlófény. Az állattartásról a talaj pusztító hatása következtében csak kevés égett állatcsont-darab, ül. fogtöredék árulkodik. A gellénházi telep kultikus életére a kiállítás belépő vitrinjében elhelyezett, női alakot formáló idol (kultikus szobrocska) töredéke és az I. vitrinben lévő agyag oltártöredékek utalnak. A legkorábbi vonaldíszes kerámia kultúrái neve területünkön a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája (a továbbiakban DVK). Ez a művelődés a kora és középső neolitikum során kiindulópontja és tevékeny része volt annak a hatalmas kulturális egységnek, amelyet európai vonaldíszes kerámia kultúraként tart számon a kutatás, és amely az Atlanti-óceán partjától a Dnyeszterig terjedő területen mutatható ki. A DVK telepein a széles, mélyen bekarcolt vonalakkal díszített, jellegzetes formájú edények képviselik azt az edénytípust, amelyről az egész kultúrkör a nevét kapta, ez egyben a vonaldíszes kerámiájú csoportok közti „rokonság" bizonyítéka is. A kiállítás П. vitrinjében bemutatott ZalaegerszegAndráshida-Gébárti-tó lelőhelyen 1989-ben kezdődtek a feltárások Horváth László András és H. Simon Katalin vezetésével. A lelőhelyen több őskori kultúra leletanyagát is megtalálták. A telep életének virágkora a DVK egy fiatalabb csoportjának (Keszthely-csoport) idejére tehető. Itt a házak között és mögött sorakoztak a munkagödrök és más munkahelyek, ahol a kerámia 7