Központok a Zala mentén. Katalógus (Zalaegerszeg, 2002)

Kvassay Judit: A középkor (14–16. század) világi és egyházi emlékei Zala megyében

Kvassay Judit A KÖZÉPKOR (14-16. SZÁZAD) VILÁGI ÉS EGYHÁZI EMLÉKEI ZALA MEGYÉBEN Zala vármegyének, a 11-12. század fordulója táján kialakult területe a középkor folyamán állandó volt, határai nem változtak. Zalavár központi szerepe azonban már az Árpád-korban, a 13. század első harmadában fokozatosan megszűnt. Az átalakulás okai azokban a gazdasági és társadalmi változásokban kereshetők, amelyek a királyi vármegye felbomlását és a nemesi vármegye kialakulását eredményezték. A nemesi vármegyének nem volt állandó székhelye, a megyegyűléseket időszakonként változó helyszíneken tartották. Leggyakrabban a Zala mentén, a vármegye közepén fekvő Kehida vagy Mándhida határa volt a gyűlések színtere. A török veszély növekedtével alkalmasabb helyszínnek bizonyultak a jelentősebb erődítéssel, várral rendelkező települések (Kapornak, Szentgrót, Egerszeg). A középkorban a vármegyei közigazgatás legfontosabb szerve a nemesi közgyűlés volt, ami a közigazgatási mellett igazságszolgáltatási feladatokat is ellátott. A nemesek közti perekben tulajdonképpen csak a király bíráskodhatott. Az azonban kivitelezhetetlen volt, hogy az összes ilyen ügy a király elé kerüljön. Ezért ezt a feladatot helyettesére, a nádorra, esetenként a megye főispánjára ruházta át. A nádor évente egyszer, általában a tavaszi hónapokban vagy nyár elején tartott törvényt Zala megyében, a főispán pedig az őszi időszakban bíráskodott. Kisebb horderejű ügyek elintézésére ennél gyakrabban is összehívták a megyei bírósági közgyűléseket. A gyűléseken elsősorban büntető- és polgári peres eljárások folytak. Ezen alkalmakkor hirdették ki a törvényeket, a királyi parancsokat is, szedték be a különböző adókat, intézkedtek különösen a török időkben - katonaság kiállításáról, és választották meg a megyét az országgyűlésben képviselő nemesi küldöttség tagjait. Az 1300-as évek trónviszállyal és belháborúkkal köszöntöttek Magyarországra. Az utolsó Árpád-házi király, Ш. András halála után az uralmat ténylegesen kezükben tartó főurak - az úgynevezett kiskirályok vagy tartományurak - érdekeik szerint más-más uralkodót igyekeztek a magyar trónra juttatni. A leányági trónigénylők harcából a nápolyi Anjou herceg, Károly Róbert került ki győztesen. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy az új királyt, I. Károly néven, 1301 és 1310 között háromszor is megkoronázták. Hatalmát azonban csak a főurak, az Amadék, Csákok, Borsák, Kőszegiek leverése után, az 1320-as években tudta véglegesen megszilárdítani. Legtovább a Dunántúlt uraló Kőszegiek dacoltak Károllyal. 1319 nyarán Zalafőnél és Kőszegen arattak felettük végső győzelmet a királyi seregek. A királyi hatalom helyreállítása a birtokviszonyok átrendeződésével járt. Károly Róbert elvette a lázadó családoktól birtokaikat, és azokat híveinek adományozta. Zalában a Kőszegiek leverésében jeleskedő Osl nembeli Lőrinc mester, a Lackfiak, és az Ákos nembeli Mikes bán jutottak jelentős birtokadományokhoz. Lőrinc mester kapta Kanizsa várát a hozzá tartozó uradalommal, aminek nyomán fiai már Kanizsaiaknak nevezték magukat. Uradalmukat folyamatosan bővítették, és a megye déli részének legtekintélyesebb földesuraivá váltak. A család tagjai kitűnő érzékkel ötvözték a birtokszerzést, a gazdasági felemelkedést a politikai karrierrel. így az utolsó Kanizsai, Orsolya mérhetetlen vagyont vitt a Nádasdi Tamással 1533-ban kötött házasságába. A kanizsai várkastély 14-15. századi alaprajza Méri István ásatása nyomán 127