Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Tanulóévek

a két egyetemistát ellátták sajttal és egyéb élelemmel a répcelaki gyári munkások. Egy nagy szíve volt akkor a magyarnak. Itthon a vidék csendesebb forradalma zajlott, sajnos egy-két értelmetlen halálesettel. Valaki a tömegbe lőtt itt Egerszegen is, a városi pártháznál. Bennünket augusztusban nagy szomorúság ért. Meghalt édesanyám, a drága jóságos, aranyszívű asszony, akit életében, különösen az utóbbi években annyi bánat ért. Az otthontalanság nyomasztotta mindannyiunk lelkét. A háborús években nagy keservesen felépített kis házunkat kisajátították, és helyette egy nagy hodályba dobtak bennünket. Ez egy régi házban egy kisszobát és egy nagyobb szobát jelentett, ahol sem víz, sem fűtési lehetőség nem volt. A reggeleket azzal kezdtem, hogy a szomszéd kútról két vödör vizet hoztam. Fürödni lavórban vagy kádban lehetett, ha be tudtuk fűteni a kisebbik helyiséget. Később apám cserépkályhát épített, ez valamit segített. A régi falépcsős folyosón néha patkány farkát láttam, amint a ház rejtelmes üregei felé sietett. Az épületben egyetlen régi, de jobb lakás volt, Hegedűs Ferenc könyvkereskedőé, aki igen kulturált, idős ember volt, felesége jólelkű háziasszony. A forradalom elbukott, sokan igyekeztek nyugatra. Egyik délután hozzánk is betoppantak menekülőben lévő osztálytársaim. Másnap ebéd után barátommal, Berzsenyi Ferivel útbaigazításként egy darabig elkísértük őket. A havas téli úton visszafelé ballagtunk, amikor egy katonai autó megállt mellettünk, és rákérdeztek a menekülőkre. Tagadtunk. Bevittek bennünket. Várakozás közben nyílt az ajtó, és jöttek ki az általunk útbaigazított, de már korábban behozott disszidensek. Minket szerencsére később elengedtek, őket visszavitték Pestre. Az én fejemben soha nem fordult meg, hogy el kellene menni. Nem is mentem, de még Egerszegről sem. Ez az én hazám. Itt volt már nagyapám, édesanyám sírja. Itt nyugszik majd jó apám és talán én is, de addig is rám köszönnek az emberek, és én visszaköszönök. Itthon vagyok. Édesapám mindig megfontolt ember volt, nem nevezhettük forrófejűnek. Amikor rá akarták venni, hogy menjen vissza az üzem területén üresen hagyott házba, nem ment. Maradt az egykori saját üzemében műszaki vezető, s a régi lakásban húgommal. Igaza volt. Visszajöttek a régi lakók. Következett az „elszámolás"... Nem tehettünk mást. Eltünk. Vártunk.