Németh János: Gyökerek. Gondolatok családról, mesterségről, művészetről (Zalaegerszeg, 2002)

Németh János pályája írások tükrében

„Történelmi emlékművet avatunk, a magyar história egy rendkívül nehéz, másfél százados korszakára emlékezünk, az ország sorsát meghatározó, fejlődését visszavető, maga után pusztulást hagyó, az országlakosságot megfogyatkoztató 150 esztendőre. Ugyanakkor a nagy emberi teljesítményekre, Dobó István, Balassi Bálint, Thury György, a két Zrínyi Miklós, a százezernyi névtelen végvári vitéz önfeláldozó hősiességére is. Az Egri csillagokra csakúgy, mint a mai megyei bíróság helyén állt egerszegi végvárra, melynek cölöpjei pár hónapja kerültek felszínre. Önök előtt mégsem egy nagy pátoszú, romantikus, harcokat, párviadalokat, netán pusztulást idéző alkotás áll, hanem két művész - Németh János és Szerdahelyi Károly - kedves, kiegyensúlyozott gondolatokra serkentő közös műve. Nincsenek itt ágyuk, kardok, horkanó lovak és elszánt bajvívók. Olyan egymásnak feszülő indulatok sem, mint a közeli Kis makrancos alkotójának, Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak egri szoborcsoportján, a végvári harcosokén. A két művész a hetvenhez közeledők letisztult bölcsességével már tudja, hogy a históriákhoz másként is lehet közeledni. Ismerik a költői és történelmi igazságot: A harcot, melyet őseink vívtak, Békévé oldja az emlékezés. Tudják, hogy a török elleni harc kegyetlen, kitörölhetetlen időszak volt, de már a költő Zrínyi sem engedte feldúlni Szulimán szultán Sziget melletti, türbéki sírhelyét. Kanizsa felszabadítása után negyedszázaddal a száműzött Rákóczi már török földön talált menedéket, s Rodostóban keletkezett a század magyar irodalmának egyik remeke, Mikes leveleskönyve is. A török elleni harcok másfél százada sok szállal fonódott népünk életébe. Eleink nemcsak rettegtek tőlük, hanem megtanulták a kávé élvezetét, a töltött káposzta elkészítését, a török tarhanából tarhonyát, a duhánból dohányt, а dolomából dolmányt magyarítottak, a lábravaló papucs és csizma nevével együtt ugyancsak török örökség. Szigetváron a keresztény hívők máig is török dzsámiból formált templomban imádják az Istent, a pécsi gyökerű Szerdahelyi Károly is a város főteréhez tartozónak érzi a törökök által Allah dicsőségére emelt, de immár három évszázada keresztény istenházat. Nem zavarja a hívő keresztényt, hogy a kanizsai templom szenteltvíztartója valaha mohamedán temetőben álló török sírkő volt. Unokáink az óvodában azt tanulták: Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad, Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja ... Kertünkben otthonos a török szegfű, s holnapután a Gébárti tónál a magyar állam ezeréves ünnepét köszöntő vigadalomban bizonyára nem sajnáljuk unokáinktól a törökmézet sem. Városunkban sok polgártársunk neve megegyezik egy nép nevével. Az egerszegi telefonkönyvben legtöbben Horváthok vannak, aztán mi Némethek következünk, majd a Tóthok, de negyedikként - 73 előfordulással - a Törökök. A többi: Cseh, Rácz, Román, Orosz, Olasz, Lengyel, Jász, Kun együtt kevesebb, mint a török. A mellettünk lévő kis temető két sírboltján is a Török családnevet olvashatjuk. Ez is históriai megbékélés. A példákat még gyarapíthatnám, de mindez együtt talán igazolja, hogy a korszakra nemcsak hősi pátosszal lehet emlékezni. Olyan emlékművel is, amelynek tetején már békésen megfér a kereszt és a félhold, s melyen egy kedves, bumfordi török és magyar vitéz feje látható. Szigetvárnál is egymás közelében áll a hajdani két ellenfél, Zrínyi és Szulejmán szobra. A kereszt és a félhold egy haranglábacskát koronáz, amely akár a közeledő veszélyt jelzi, akár e liget egy másik pontján 1935-ben felépített, fél százada tönkrement - egykor a közeledő veszélyt jelző - haranglábra emlékeztet. Ott van egy Szűz Mária dombormű is. Akár a Szigeti veszedelem Jézust kiáltó hőseit idézi, akár azt, hogy e helyen a 102