Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Bartosiewicz László: A török kori Bajcsavár állatai

98 BARTOSIEWICZ LÁSZLÓ 10. Halételek ábrázolása egy nürnbergi röplapon, 1587 A török hatás megnyilvánulását így csak a „negatív bizonyítékoktól", azaz a vadállatleletek hiányától várhatjuk. Baj csavar keresztény vitézei ugyanakkor a leletek tanúsága szerint kedvtelésből vadászgattak gímszarvasra (Cervus elaphus), vaddisznóra, mezei nyúlra (Lepus europaeus), de e szórakozás élelemszerző szerepe jelentéktelen volt. A lelőhely sajátos környezetére utal a vadállatmaradványok között a hódok (Castor fiber) csontjainak viszonylag nagy száma. Ezek az állatok nemcsak a Kanizsa-patak árterének ingoványos voltát bizonyítják, hanem azt is, hogy a vízfolyás mentén lombos erdők voltak. A hód vízben élő állatként a keresztények számára böjti eledel is volt, noha csontjainak jelenléte egyszerűen az étrendet változatosabbá tevő ínyencségekre is utalhat. Czifray István 1840-es szakácskönyve például leírja, hogyan készíthető párolt hódtalp citromlével, de borban főzött hódcombra is közöl receptet. Tekintettel arra, hogy a leletek gyűjtésekor iszapolásra nem volt lehetőség, kisméretű halcsontok csak elvétve fordulnak elő a bajcsai anyagban. Iszapolás nélkül még a legalaposabb ásató is csak a halcsontok töredékét képes megtalálni. Kézi gyűjtéssel a nagyobb pontyok (Cyprinus carpio; 13) és néhány harcsa (Silurus glanis; 7) csontját lehetett begyűjteni. Noha ez a kevés csont messzemenő következtetésekre nem alkalmas, az azonosított fajok a sekély, meleg, lassú vízfolyások jellegzetes fajai, azaz jól jellemzik a mocsaras környezetet (10. ábra). ÖSSZEFOGLALÁS A bajcsai várban feltárt nagytömegű állatmaradvány többé-kevésbé magán viseli a török kor jellegzetességeit. Ugyanakkor ezek a leletek mégis jellemzőbbek az erődítést zömmel használó és ellátó német katonaságra. Érdekességük éppen abban rejlik, hogy a lelőhely határhelyzete miatt két nagy kultúra nyomait őrizték meg.