Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Vándor László–Kovács Gyöngyi: Bajcsavár régészeti kutatása

50 VÁNDOR LASZLO-KOVACS GYÖNGYI Amikor az 1970-es években homokbánya nyílt a térségben, a várhelyet helyszíni terepbejárásokkal hitelesítették. Az erősségből a 20. századra felmenő falak nem, csak a várárok részletei maradtak meg, s bár a várhely nagy része épnek tűnt, megállapítható volt részleges pusztulása. A felszínen intenzív téglatörmelék, cserép-, fém- és állatcsontanyag jelentkezett. A bányaművelés 1994-ben érte el a vár északi szélét, így 1995-ben megkezdődött az erősség maradványainak több évig tartó régészeti feltárása. Az ásatást anyagilag végig támogatta a bányát üzemeltető Drávakavics Kft., 1997-2000 között pedig - többek között - a Stájer Történeti Társaság (Steierische Historische Landeskommission, Graz) is. Az előzetes megfigyelések, majd az 1995-1996. évi szintvonalas felmérés nyomán világossá és egyértelművé vált, hogy a várhelyet az erődítési árokkal „kivágták" az északnyugat felé lejtő és a keleti oldalon meredeken leszakadó dombból, nyugat felé. A V alakú szárazárok viszonylag épen megmaradt a déli oldalon, a bástyáknál 20 m széles és 4-5 m mély volt. Az árok a vár rövid fennállása idején - az írott források szerint - többször, az északi oldalon, a kapu és az északi bástya közötti szakaszon pedig már az építés évében beszakadt, a homokos talaj miatt újra és újra betöltődött, így állandóan tisztítani kellett. Az ásatások felszínre hozták az erődítmény vegyes tégla- és palánképítésü falait, illetve annak részleteit. A palánkfal egyértelmű nyomait, azaz a kettős cölöpárkot a cölöphelyekkel, a vár keleti és déli oldalán (2. ábra), valamint a két déli bástyánál (3. ábra) jól tudtuk követni, bizonytalanul az északi oldalon is megfigyelhettük, de léte természetszerűleg feltételezhető a nyugati részen is. A palánkfal következőképpen épült: egymással párhuzamosan, 4 m távolságban, két keskeny, 40-60 cm széles és 120-150 cm mély árkot ástak, majd az árkokba - feltehetően mintegy 4 m hosszúságú és - 25-30 cm átmérőjű cölöpöket (karókat) állítottak, a külső árokban egymástól 20-30 cm, a belsőben 30-60 cm távolságban. A cölöpsorokat megfonták, majd közüket a várárokból nyert - és agyaggal dúsított - homokos földdel kitöltötték, a fal külsejét pedig agyaggal megtapasztották. Ez ún. töltött palánk volt. A palánk módon történő várépítés illetve erődítés - amelynek egyébként többféle változata létezett - Európa-szerte, de különösen a törökök elleni frontvonalak mentén nagyon elterjedt volt a 16-17. században, ugyanis gyorsan és viszonylag olcsón készült. Karbantartására viszont nagy gondot kellett fordítani, hiszen a karók hamar elkorhadtak, néhány év után már akár cserére is szorulhattak. Az erődítésekhez igen jelentős mennyiségű palánkkaróra volt szükség - Baj csavar 1588. évi felújításához például