Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében (Zalaegerszeg, 2002)

Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út. A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl határvédelmében a 16. században

A BAJCSAVARIG VEZETŐ UT 19 azután könnyebben meggyőzhették a tartományi gyűlésben ülő társaikat arról, hogy Stájerország védelme érdekében immáron tényleg eljött az idő a korábbinál számottevőbb és rendszeresebb segítségnyújtásra. A támogatás ezúttal nem is késett sokáig. A hadjáratot követően Hans Lenkovich horvát-szlavón főkapitány (1556-1567) tüstént csapatokat csoportosított át Szlavóniából Szigetvárra és a hátországában fekvő véghelyekre. Ennek köszönhetően 1556 októberének legvégén Sziget védelmét korábbi őrsége mellett már 168 délszláv gyalogos (ún. haramia) is erősítette. Vízváron ugyanekkor 34 gyalog, Csurgón a birtokos Zrínyi Miklós 100, Berzencén a tulajdonos Szalay Kelemen 25, Kiskomáromban és a közeli kisebb erősségekben (Segesden biztosan, s talán Szenyérben, Szőcsényben és Csákányban is) pedig szétosztva Székely Lukács és Jakab 200 lovasa szolgált - az ottani magánföldesúri katonák mellett - a stájer rendek zsoldján. Ez a korábbi, pusztán Szigetvárt érintő segélyekhez képest óriási előrelépés volt. Bár a délszláv gyalogok csak 1557-ig maradtak Szigetváron, a kulcs vár hátországában az 1560-as évek elejéig tovább szolgáltak a stájer fizetésű katonák. Mindez azt eredményezte, hogy ezekben az esztendőkben az első vonalban fekvő Királyi Sziget hátországában a Dráva és a Balaton közötti második védvonalat összességében két nagyobb várcsoport alkotta (1. ábra). Északabbra főként magánföldesúri katonaság által védett kisebb erődített helyek sorakoztak (Segesd, Szenyér, Mesztegnyő, Szőcsény, Csákány, Marcali, Kéthely, Marót, Fonyód és Kiskomárom), amelyek azonban alkalmilag szintén kaptak stájer vagy egyéb (pl. nádori) segítséget. A Dráva mentén ugyanakkor - a birtokosa (Báthory András) által részben bécsi, részben olykor szintén stájer segítséggel eltartott Babócsa mellett - egy nagyobbrészt stájer fizetésű kis várláncolat (Vízvár, Berzence és Csurgó) oltalmazta a vidéket, próbálta ellenőrizni és elzárni a török portyázok útját a Muraköz és Stájerország felé. S noha a stájer zsoldú katonaságot a Dél-Dunántúl védelmében a szigetvári főkapitányok is mozgósíthatták, ezt egyértelműen megtehette a horvát-szlavón végek generálisa, Hans Lenkovich is. Mindez összességében azt jelentette, hogy e várak őrségük zsoldját tekintve teljességgel, de részben még katonai irányítási szempontból is a szlavón főkapitánysághoz tartoztak. Ez a különleges helyzet viszont - bár ekkor még csupán átmeneti jelleggel és a formálódó határvédelem keretei között - sok hasonlóságot mutat a későbbi bajcsavári kapitányi körzettel. Míg tehát Vízvárt Bajcsa, addig az 1550-es évek végi, stájer ellátású, Dráva menti várláncolatot a bajcsavári kapitányi zóna előzményének tekinthetjük. Ez annál is inkább igaz, mert feladatai szinte teljességgel megegyeztek